A Biblia a magyar képzőművészetben

Ábrahám áldozata

Szalay Lajos: Ábrahám áldozata, 1970, tollrajz

Ábrahámnak, a zsidó nép ősatyjának élettörténe­tében minden bizonnyal a legjelentőségteljesebb esemény az a megpróbáltatása, amelyet maga Isten szerzett neki, amikor fia feláldozását kérte tőle. A filozófia- (Kierkegaard), az irodalom- (Chaucertől Weöres Sándorig) és a képzőművészet-történet (a miniatúráktól Rembrandton át Ferenczy Károlyig és Szalay Lajosig) is ezt a jelenetet szokta a feldolgozások középpontjába emelni. Méltán, de gyakran – az előzmények végiggondolása nélkül.

Erre a próbatételre ugyanis akkor került sor, amikor Ábrahám sok-sok hitben hozott döntésével megerősítette elhívásához való hűségét. (Isten hívó szavára elhagyta születése nyugodt és gazdag földjét, Ur városát; unokaöccse, Lót javára lemondott a gazdag legelőterületekről; majd, amikor az bajba került, Sodomába költözve, az öt király csatájában bátran szabadította ki, s nagylelkűen „egy fonalszálat vagy egy sarukötőt” sem kért segítségének fejében.) Ugyanakkor azonban ez az Ábrahám több ízben is komolyan megingott hitében, s ezekből a vétkeiből elég borzalmas következmények is adódtak. (Majdhogynem elveszítette Sárát, a feleségét, mert hazudott az egyiptomi fáraónak, törvénytelen gyermeket nemzett szolgálóleányától, Hágártól, nem bírva kivárni fia születését, és a hosszú, huszonöt éves várakozás végén Sárával együtt kinevette Istent, aki megismételte a gyermekáldásra vonatkozó ígéretét.) A híres próbatétel célja az volt, hogy eldöntse: Ábrahám kivel is azonosul? Istenével és a hittel, vagy netán hibáival? Ki is, mi is ő valójában?

Isten kérése – hogy egyik reggel vegye magához fiát, és áldozza meg Mórija (a későbbi Sion, azaz Jeruzsálem) hegyén – először bizonyára hihetetlennek, sőt képtelenségnek tűnhetett előtte. Huszonöt évet várt egyetlen gyermekére, nemzetsége továbbvivőjére, s ugyanaz az Isten, aki annyi ígérettel látta el és erősítette meg őt, most a gyermeket visszakéri tőle? Méghozzá az akkor is ismeretes Tízparancsolat „Ne ölj!” parancsolatába ütköző módján?

Ábrahám azonban sem nemet nem mondott, sem pedig – mintegy a másik végletként – nem oltotta ki értelmét. Nem fanatikusan cselekedett, ahogyan azt alkotások sora bemutatja. Ábrahám elindult fiá­val és szolgálóival – gondolkodott és imádkozott. Ennek eredményeként mondhatta háromnapi járóföld megtétele után a szolgáknak: „Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” (I. Móz 22:5)

Ebben a „visszatérünk”-ben (és nem: „visszatérek”) ott csillog a fölismerés: az az Isten, aki adta gyermekét, ha most megáldoztatását kívánná is, bizonyára vissza fogja adni neki hitének bebizonyítása után. Ábrahám a feltámasztás gondolatához érkezett el, s hitével ebben nyugodott meg, készségét látva azonban nem kellett feláldoznia Izsákot. (Szalay Lajos drámai feszültséget kifejező tusrajzán ezért nem is látható a kés.)

A szolgák után a fiával való beszélgetésben is ezért mondhatott olyan jelentőségteljest az „Ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?” kérdésre: „Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam...” (I. Móz 22:7–8)

Ferenczy Károly: Ábrahám áldozata, 1901, olaj, vászon, 143,5x167,5 cm

Ferenczy Károly a másik végleten áll: olajfestményén az angyal megjelenése szinte teljesen feloldja a feszültséget, s ezzel a történet az ő ábrázolásában sokat veszít is erejéből. A festő legidősebb fia, Valér, édesapjáról írott későbbi könyvében egyébként így emlékezik vissza a megfestés körülményeire:

„Általában [apám] sokat bírt, amire kétségkívül előnyös volt, hogy sose dohányzott. Későbbi évei­ben főleg a tenisz volt kedvelt sportja; a korcsolyázást is szerette. Bámulatos gyaloglóképessége annyiban is figyelemre méltó, hogy ez fokozottan tette lehetővé állandó, benső, lelkes kapcsolatát a természettel, főleg a gyönyörű nagybányai tájjal, amely annyira sugallta alkotásait. Míg nagybányai festőtársai, akiknél a természetrajongás nagyrészt inkább »hangulatokban« és szavakban nyilvánult, mint tényekben, nem igen mentek tovább, mint hogy valamelyik közeli kertben fessenek, és a változatos, valóban páratlan szépségű környéket legfeljebb alkalmi, társas jellegű, evés-ivásra s esetleg cigányozásra alapított, kocsin tett kirándulásokból ismerték meg, neki semmi se volt nap nap után többórás sétákra menni a hegyekbe, ahol a jellegzetes nagybányai gesztenyések vagy bükkerdők, erdőtisztások között ihletet nyert tájképeihez, valamint alakos kompozícióihoz, és mellékgondolat nélkül szemelt ki akármilyen távol eső helyet festésre. Teljesen mindegy volt neki, hogy a motívum öt percnyire van-e otthonunktól, vagy másfél órai hegyen-völgyön való gyaloglással érhető el. Számtalan ilyen festőkirándulásra kísértem el: sokszor magam is ott festettem a közelében, sok más esetben modellt álltam neki a legkülönfélébb képekhez. Így jött létre például az »Ábrahám áldozata«, melyhez én voltam a feláldoztatását megadással váró Izsák, egy gimnáziumi osztálytársam pedig – a később kalandos életű, katolikus papból újságíróvá vedlett, s végül a világháborúban hősi halált halt Kuszkó Dezső – az angyal, aki Ábrahámot kézen fogva siet meggátolni a gyilkosságot. Ábrahám alakjához »hivatásos« modellt fogadott atyám, egy öreg cigány személyében. Állandóan a helyszínen álltunk modellt, fák alatt, az erdő sűrűjének egyik helyén, melynek lombozatát, világítását különösen alkalmasnak találta képe hangulatához. Valamennyi szabadlevegős képét az első ecsetvonástól az utolsóig kint a helyszínen festette, még a legnagyobbal, a »Józsefet eladják testvérei« című sokalakos, monumentális képével se tett kivételt.” (Ferenczy Valér: F. K., Nyugat, Bp., 1934.)