A Biblia a magyar képzőművészetbenGolgota
A Golgota, Krisztus golgotai arca az európai képzőművészet leggyakoribb témája. Igaz, az irodalomban és a zenében is így van ez. A passiók, a rekviemek világa Schütztől Bachon át Brahmsig, nálunk Lisztig, a legmélyebb gondolatoknak és érzelmeknek ad helyet. A magyar képzőművészetben M. S. mester Kálváriája európai mércével is a meghaladhatatlan csúcspont. Festőileg is megragadó ellentéte ennek a táblaképnek, hogy minden egyes alakja kidolgozott, de tehetetlen, míg Jézus össze-vissza horpasztott, már-már nem is emberi ábrázatú feje a legvisszataszítóbb, noha az egyedül megoldást kínáló.
M. S. mester elolvasta a Bibliát, benne Dániel könyve 9:24–29 verseit, Ésaiásnak a „szenvedő Szolgá”-ról szóló jövendöléseit (42., 49., 50., 52–53. fej.), és természetesen a 22. zsoltárt felidéző evangéliumokat is, s ezekből festette meg az itt látható „második halál” tapasztalatát, ellentétben számtalan művésszel, akik e jellegzetes bibliai tanítást nem ismervén, Jézus arcán csupán az „első halál” ábrázolásáig jutottak el. A Biblia szerint a minden emberre váró halál – bűneink természetes következménye. „A bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23) Jézus azonban nem ezt a halált szenvedte el – nem lévén bűne. Ő a bűn miatti végleges halált, a kárhozat halálát, annak tapasztalatát (ez a „második halál”, mely az ítélet után jut a kárhozottaknak) kellett hogy átélje. Soha senki nem ízlelte meg még a második halált, s a kárhozottak sem fogják azt így elszenvedni: ők ugyanis méltán jutnak arra, míg Jézus ártatlan volt. Ez az Istentől való kifejezhetetlen elhagyatottság az, amit Jézus azért szenvedett el az ember, az emberiség helyetteseként, hogy ne nekünk kelljen elszenvednünk. A megváltás nem az első, hanem a második halálra vonatkozik. Az első halál mindenki életében beköszönt – csekély kivétellel, mint Énók, Illés vagy a Jézus második eljövetelét élve megérő igazak esetében –, a második haláltól váltotta meg Jézus azokat, akik a bűnnek Isten segítségével való legyőzésében hisznek. Erre a kimondhatatlan szenvedésre volt képes Jézus a Golgotán. Egyedül ez az áldozat, és ennek hittel való elfogadása, az ebben méltó élet megszületése tudja az embert megmenteni a végső kárhozattól.
M. S. mester után a Golgota-ábrázolások mélysége elhalványul, a világtörténelemnek a sok közül egy tragikus esetének szintjére süllyed. Bárkit idézünk is, inkább a Jézus körüli jelenetezésre esik a hangsúly, semmint Jézusnak M. S. mestertől megcsodált, félelmetes arcára. Id. Markó Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád művei sorakoznak fel, s minden kidolgozottsága, az előbbieket túlszárnyaló drámaisága ellenére idetartozik Munkácsy Mihály Golgotája (előbb az Elítélt, majd a Krisztus a Kálvárián címmel vált ismertté).
A XIX. után a XX. század eleje máris a történet jelentékeny „felforgatását” hozza: Gulácsy Lajos 1912-es Golgotája a félelmetes jelennél is félelmetesebb jövő vízióját jeleníti meg (a Munkácsyéhoz hasonló elvonulás nem oldalirányú, hanem szinte felénk és belénk szalad). Berény Róbert ugyanez évből való Krisztus a kereszten-je pedig velőtrázó sikoly: beléd kapaszkodni, „Mert csak Tenéked van erőd / S mert nem láttam régen előbb: / Nem szabad hinni senki másba.” (Ady Endre: Istenhez hanyatló árnyék) Ugyanakkor a két alak egymásrautaltságában Krisztus és a mai ember kizárólagos kapcsolatának igenlése, erősítése is kifejeződik, egyház és más résztvevők nélkül. Fadrusz János Krisztusfejét (1891) nem kell bemutatnunk. Fadrusz a magyar szobrászatnak az a mestere, aki számtalanszor kísérletet tett crucifixus-ábrázolásokra. Művészetének egyik fő eleme volt az evangéliumoknak ezzel a központi részletével való szembesülés.
|
