Bibliafordítások a reformáció korából

William Tyndale, „az angol Biblia atyja”

Tyndale egy 16. századi, a hit mártírjairól szóló könyvben

Csak kevesen ismerik William Tyndale nevét, akit az utókor nem véletlenül nevezett „angol Luthernek” és „az angol Biblia atyjának”. 1494-ben, Gloucestershire-ben született. Főiskolai, illetve egyetemi tanulmányait már Oxfordban végezte az 1510-es évek első felében, de kétségtelen tény, hogy rövidebb ideig Cambridge-ben, sőt Luther Márton barátjaként Wittenbergben is folytatott tanulmányokat. Itt Guillelmus Daltici néven jegyezték be az egyetem anyakönyvébe (1524). Nincs okunk meglepődni ezen, hiszen tudvalevő, hogy Luther tanai már néhány héttel a híres 95 tétel kiszegezése után élénk visszhangot váltottak ki Angliában. Sok pap figyelt fel arra a német szerzetesre, aki ki merte hívni a pápai hatalom haragját, tanait többen másolták és terjesztették. Nincs tudomásunk arról, hogy Tyndale-re már akkoriban hatottak-e az új eszmék, de élettörténetének ismeretében biztosra vehetjük, hogy biblikus felismerései ezekből az évekből származnak.

Az oxfordi tanulmányok befejezése után – mindössze huszonegy esztendős volt ekkor – Tyndale házitanító lett egy gloucestershire-i családnál, de életének e látszólag jelentéktelen szakasza nagyon is meghatározta későbbi reformátori gondolkodását. Ekkortájt tapasztalta ugyanis, hogy a vidéki papság jóval képzetlenebb és műveletlenebb, mint ahogyan korábban gondolta. Ebben az időben ugyanis – a közhiedelem szerint – az egyház és a papság volt az igazság kizárólagos birtokosa, az isteni kinyilatkoztatás őrzője és közvetítője a nép felé.

Tyndale a délnyugatangliai Gloucestershire megyéből származik. Bár két település is – Slymbridge és North Nibley – a saját szülöttének tekinti a híres biblia-fordítót, gyermek és ifjúkoráról keveset tudunk

Tyndale ezzel szemben azt tapasztalta, hogy jómódú alkalmazóinak (Sir John Walsh és családja) klerikus asztaltársasága igen csekély mértékben ismeri a Könyvek könyvét. Ezzel kapcsolatban érdekes párbeszédtöredék maradt fenn John Foxe interpretálásában. Egy beszélgetés alkalmával Tyndale a következőt mondta az egyik köztiszteletben álló egyházi személynek: „Ha az Úr életben tart engem, akkor néhány esztendő leforgásán belül elérem, hogy az eke szarvát tartó szántóvető jobban ismerje a Bibliát, mint ön.” Azért mondta ezt, mert felháborította a papok megjegyzése, miszerint az egyház sokkal inkább megvan az Isten törvénye, mintsem a pápa törvénye nélkül.

Kitekintés a Tyndale-emlékmű ablakán. „Állíttatott az Úr 1866. évében, hálás emlékezetül William Tyndale-nek, az angol Biblia fordítójának, aki elsőként gondoskodott arról, hogy az Újszövetség a földművesek anyanyelvén is kinyomtattathasson. Nem messze született e helytől, vértanúhalált halt a flandriai Vilvoordéban, 1536. október 6-án” – olvasható a North Nibley mellett épített kilátó köveibe vésve

Tyndale kijelentése, amely az adott korban elég volt ahhoz, hogy a hatalom eretnekséggel vádolja érte, magában foglalja e kiváló Biblia-tudós hitvallását és életprogramját. A java azonban csak ezután következett, hiszen Tyndale innentől kezdve mindent megtett azért, hogy a nép kezébe adhassa a Szentírást, méghozzá a lehető legtökéletesebb fordításban. Először jóhiszeműen az egyház vezetéséhez fordult, abban reménykedve, hogy minden probléma nélkül megkapja a felhatalmazást. Elutazott Londonba, hogy megbeszélést folytasson Cuthbert Tunstall püspökkel, de csalódnia kellett. A püspök nemcsak megtagadta tőle a támogatást, de egyenesen megtiltotta a fordítás elkezdését. Ráadásul VIII. Henrik angol királytól, a katolikus egyház legfőbb szigetországi védelmezőjétől (fidei defensor) szintén nem számíthatott támogatásra, azaz a világi hatalom sem állt mellé.

Henrik álláspontja persze következetességre vall, hiszen ő volt az első európai uralkodó, aki Luther Mártont és tanait veszélyesebbnek állította be, mint az arabokat és a törököket együttvéve, s egyszersmind vehemensen védelmébe vette a hét szentségről szóló római katolikus tanítást.

Az eredeti, 16. századi kövekből újjáépített Szent Adeline kápolna, Little Sodbury, ahol Tyndale tanítóként dolgozott, itt határozta el az angol nyelvű Biblia elkészítését

Ilyen körülmények között kilátástalannak tűnt a helyzet, amelyet tovább nehezített Thomas Morus aggályoskodása. A tekintélyes humanista gondolkodó 1524-ben már Tyndale kivégzését követelte, így számára nem maradt más megoldás, mint a szigetország elhagyása. Egy angol kereskedő segítségével emigrált, és soha többé nem látta a szülőhazáját. Átmenetileg úgy tűnt, hogy német földön sem jobb a helyzet. Igen szűkös anyagi körülmények között teltek mindennapjai, és testi épségére is különösen vigyáznia kellett. Hosszabb ideig egyetlen városban sem volt maradása. Hallatlan erőfeszítések árán mégis gyorsan haladt a munkával, és 1525 elejére már lényegében elkészült az angol nyelvű Újszövetség.

Tyndale az Újszövetség nyomtatása közben (ólomüveg, részlet, Hertford College, Oxford)

A fordításban nagy segítségére volt az Istentől kapott nyelvérzéke, illetőleg nyelvi tehetsége, hiszen az anyanyelvén kívül már Angliában elsajátított mintegy fél tucat élő és holt nyelvet (spanyol, francia, olasz, német, latin, görög, héber).

„Minden ember a saját nyelvén” – olvasható a Bibliafordító küldetésének összefoglalása az emlékét őrző oxfordi ólomüveg falon (Hertford College)

A két utóbbinak értelemszerűen óriási hasznát vette a Szentírás fordításakor, hiszen Wycliffel ellentétben Tyndale az eredeti bibliai nyelvekből fordított. Így munkája precizitás és szöveghűség tekintetében meghaladta a nagy előd fordítását.

A 16. században már elterjedt a Gutenberg-féle nyomtatási technika, amellyel természetesen Tyndale is élni kívánt. Köln városában kezdtek hozzá a nyomtatáshoz, csakhogy erről rövid időn belül a hatóságok is tudomást szereztek. A katonák kifosztották a nyomdát, és gondoskodtak arról, hogy lehetőleg minden egyes nyomtatott lap a tűz martalékává váljon.

De Tyndale elmenekült, és néhány ívet is sikerült magával vinnie Wormsba. Ebben a városban, ahol alig néhány évvel korábban még Lutherre mondták ki a birodalmi átkot, ismét elkezdődhetett a munka, s 1526 februárjában végre megjelent a teljes angol nyelvű Újszövetség, néhány héttel később pedig sikerült eljuttatni egy szállítmányt Angliába is. Tunstall püspöknek mindazonáltal volt rá gondja, hogy ezek a példányok ne szolgálhassák kiterjedten Isten ügyét. 1526 októberében összegyűjtetett néhány példányt a londoni Szent Pál-székesegyház előtti térre, és utasítást adott a könyvhalom meggyújtására. Lépésének komoly jelképes üzenete is volt.

A korona egyelőre határozottan elzárkózott attól, hogy a reformeszméket a legcsekélyebb mértékben is beengedje az országba, így az egyház még hosszú ideig azt tehetett, amit csak akart. Voltak azonban kedvező fejlemények is. Warham canterburyi érsek 1527-ben úgy döntött, hogy a Tyndale által készített fordítást az előbbinél finomabb módszerekkel vonja el az olvasóktól. Számos példányt felvásárolt a még forgalomban levő kötetekből. Az eredmény mégsem egészen az lett, amit várt, mert a befolyt összeget Tyndale egy új, revideált Biblia megjelentetésére fordította.

„...szorgalmasan javította és a görög nyelvvel összehasonlította William Tyndale...” Újszövetség, 1534-es kiadás

Mindemellett csak úgy ontotta az egyházi élet, tanítás és gyakorlat visszásságait leleplező teológiai írásokat. 1527-ben jelent meg a The Parable of the Wicked Mammon (Példázat a hamis mammonról) című írása, amelyben az egyedül hit általi megigazulásról értekezett. A műben jól felismerhető Luther eszmei hatása, aki egész teológiáját e téma köré építette fel. Figyeljük csak meg Tyndale következő sorait – és egyben Luther szép igei gondolatait –, amelyek a Római levélhez írott előszavában szerepelnek:

„A hit eleven és kitartó bizalom Isten jóindulatában. Általa teljességgel szánjuk oda magunkat Istennek. Az ember, még ha ezerszer kellene is meghalnia, nem kételkedhet ebben. Ez a Szentlélek által, a hit útján ajándékozott bizalom teheti az embert valóban boldoggá, vidámmá és igaz szívűvé Isten és minden teremtménye iránt.”
(Tyndale: Prologue Upon the Epistle of St. Paul to the Romans)

1528-ban jelent meg a The Obedience of a Christian Man (A keresztény ember engedelmessége) című munkája, melyből megtudhatjuk, hogyan vezette le a Bibliából a keresztények helyes viszonyát az államhatalomhoz. Lényegében e tekintetben is Lutherhez hasonlóan fejtette ki, hogy az embernek engedelmeskednie kell a hatóságoknak, ha ez nem gátolja őt vallási meggyőződése gyakorlásában. A The Pathway into the Holy Scripture (A Szentíráshoz vezető út) című kiváló etikai műve már az 1530-as évek elején jelent meg, méltó folytatásaként a tyndale-i életműnek. Az angol reformátornak ugyanakkor nagy szerepe volt abban, hogy Luther írásai angol nyelven is megjelenhessenek.

Időközben az Ószövetség fordításának (héber nyelvből) munkálatai is szépen haladtak. 1530-ra elkészült Mózes öt könyve, s egy esztendőre rá a Jónás könyvének fordítása, majd néhány más ószövetségi rész. A folyamatos zaklatások, a héber szöveg nehézsége és terjedelme, valamint Tyndale kiterjedt publikációs tevékenysége lassították a munkát. Az angol reformátor írásai olyan népszerűvé váltak szülőhazájában, hogy megbízottain keresztül maga Henrik király is követelni kezdte Tyndale visszatérését. Ő ezzel a felszólítással elvben egyet is értett, de feltételt támasztott: csak akkor tér vissza Angliába, ha a király engedélyt ad az angol nyelvű Biblia megjelentetésére. Azonban mire az uralkodó engedett a kérésnek, a nagy reformátor már nem volt az élők sorában.

Az Apostolok cselekedetei – Tyndale Újszövetség-fordítása, 1536-os kiadás

1535 tavaszán Tyndale Antwerpenben tartózkodott, amikor egy régi barátja – egyben a király ügynöke –, Henry Phillips elárulta, feladta honfitársát a külföldi hatóságoknak. Tyndale-t azonnal elhurcolták a Brüsszelhez közeli Vilvoorde börtönébe, s ott raboskodott közel másfél esztendőn keresztül.

A korabeli várbörtön makettje (Vilvoorde, Tyndale múzeum)

Tyndale levele a börtönből, 1535

Főméltóságú Uram, gondolom, nem ismeretlen Ön előtt a döntés, amelyet személyemmel kapcsolatban meghoztak. Ami miatt nagyon kérem Őlordságát, akár az Úr Jézusra is, hogy ha már a telet itt kell töltenem, legyen szíves, sürgesse meg az apostoli helynök urat, hogy ha méltóztatna küldeni nekem a nála lévő ingóságaimból egy melegebb fejfedőt, mivelhogy rendívül szenvedek attól, hogy fázik a fejem, s közben szüntelen gyötör a hurut, mely itt a börtönpincében egyre csak rosszabbodik. Egy melegebb kabátra is szükségem lenne, mert az, ami nálam van, nagyon vékony. Küldjön egy darab szövetet is, hogy megfoltozhassam a nadrágomat. A felöltőm elnyűtt, az ingeim agyonhasználtak. Van nála egy gyapjúingem, ha lenne olyan kedves azt elküldeni. Nála van egy vastagabb anyagból készült nadrágom is, melyet a másikra felhúzva viselhetnék. A melegebb hálósapkáim úgyszintén nála vannak; és kérem, engedélyezze, hogy lámpát használhassak esténként, mert lehangoló ülni itt egyedül a sötétben. De legfőképpen azért könyörgök, komolyan esedezve kegyelmességedhez, hogy járjon közben az apostoli helynök úrnál: netalán méltóztatna hozzájárulni ahhoz, hogy használhassam a héber Bibliámat, héber nyelvtanomat és a héber lexikonomat, s az időmet azok tanulmányozásával tölthessem. Ily módon az ember azon kívül, hogy esetleg megkaphatná, amire nagyon vágyik, lelke üdvösségén is munkálkodhatna. De ha személyemet illetően valami más döntés születne, még mielőtt véget érne a tél, én türelmes leszek, alávetve magam Isten akaratának, az én Uram, Jézus Krisztus kegyelme dicsőségére, kinek lelke irányítsa az Ön szívét örökké. Ámen.

W. Tyndale

(Fordította: Bodolai Rita)

Tyndale kivégzése a várbörtön udvarán (Foxe’s Book of Martyrs, 1563)

Küldetéséről és korábbi kijelentéséről, miszerint a Szentírás teljes szövegének fordítását a nép kezébe adja, még itt, a nyomorúságos körülmények között sem feledkezett el. Munkája folytatására azonban már nem adtak neki lehetőséget. Eretnekséggel vádolták, és akkoriban egy ilyen vád esetén többnyire nem volt kétséges a büntetés mikéntje, főleg ha valaki már hosszú ideje raboskodott a börtön falai között.

A végzetes nap 1536. október 6-án érkezett el. Tyndale-t ekkor kivonszolták a börtön udvarára, és mint eretneket máglyán égették meg. Az egyház álláspontja szerint ugyanis az eretnekség éppen olyan veszélyes, mint a pestis, csak míg ez utóbbi a testet fertőzi, addig az eretnekség egyenesen a lelket. Elpusztítására az egyház szerint így egyetlen hatékony eszköz van: a tűz. A konstanzi zsinat határozata értelmében ugyanilyen halállal kellett halnia bő egy évszázaddal korábban Husz Jánosnak, és kevésen múlott, hogy Luthernek is ez a vég jusson osztályrészül. Tyndale utolsó szavai, amelyeket a börtön udvarán mondott, híressé, afféle szállóigévé váltak az utókor számára: „Oh Lord, open the king of England's eyes!” (Uram, nyisd meg Anglia királyának szemét!)

Úgy tűnik, a fohászt meghallgatták, hiszen VIII. Henrik hamarosan engedélyezte az angol Biblia-fordítások kiadását, 1539-ben pedig megjelenhetett a „Great Bible” (Nagy Biblia), amelyhez jócskán felhasználták Tyndale munkáját. Anglia területén ekkor már szabadon lehetett forgalmazni és olvasni a teljes Szentírást, ami természetszerűleg maga után vonta a reformátori eszmék gyors terjedését is. Ez egyelőre távolról sem jelentette azt, hogy a szigetországban érvényre jutott a vallásszabadság magasztos eszméje, de a nagy reformátor vágya, hogy a nép kezébe adja Isten igéjét, röviddel a halála után teljesült.

William Tyndale bronzszobra Londonban (Sir Joseph Boehm, 1884)

Fordítói munkálkodásával éppúgy megteremtette a modern angol nyelv alapjait, mint ahogyan Luther tette a német nyelvvel szülőhazájában. William Tyndale fordítása kiváló alapot jelentett a következő évszázad elején kiadott – és talán máig a legnagyobb megbecsülésnek örvendő – angol nyelvű Szentírás, a King James Version (1611) számára: újszövetségi részének mintegy nyolcvan százaléka kétségtelenül a mártírhalált halt gloucestershire-i reformátor munkája.

„TYNDALE ÍGY VÁLASZOLT ARRA AZ ÁLLÍTÁSRA, HOGY A BIBLIÁT AZ EGYHÁZ ADTA ÉS CSAK AZ EGYHÁZ MAGYARÁZHATJA:
»TUDJÁTOK-E, KI TANÍTOTTA A SAST ZSÁKMÁNYA KERESÉSÉRE? UGYANAZ AZ ISTEN ÉHEZŐ GYERMEKEIT IS MEGTANÍTJA, MIKÉNT TALÁLJÁK MEG IGÉJÉBEN MENNYEI ATYJUKAT.«”
(J. H. MERLE D'AUBIGNÉ)