Bibliafordítások a reformáció korábólMárton testvér Bibliája„AZ IGE KŐSZÁLKÉNT MEGÁLL...”
Luther Márton munkájáról bőséges feljegyzés áll rendelkezésünkre, jóval több, mint a reformáció korabeli Szentírásfordításokról általában. Bár nem ő ültette át elsőként német nyelvre a Bibliát, mint fordító messze a legnagyobb szolgálatot végezte e könyv anyanyelvű tolmácsolásával, új lendületet adva a nemzeti nyelvű fordításoknak. A gót Wulfila püspök már a 4. században gót nyelvjárásra fordította – méghozzá görögből – szinte a teljes Szentírást. A középkori német Biblia eredetét azonban leginkább a valdensek evangéliumi tevékenységével szokták kapcsolatba hozni. A legújabb kutatások nyomán a Luther fordítását megelőző korból (körülbelül 1460–1522 között) tizennégy felnémet és három alnémet szövegváltozatot vettek számba. Többnyire Augsburg, Nürnberg, Strasbourg, valamint Lübeck és Halberstadt nyomdász-kiadó műhelyeit illeti a dicséret a szép kivitelű, fametszetekkel illusztrált kiadásokért, amelyek a gazdag megrendelők számára készültek. Berthold mainzi érsek a 15. században aggodalmát fejezte ki a német nyelvű Biblia terjedése miatt. Az 1486 januárjában kiadott rendeletében megtiltotta minden szent irat, különösen a német Biblia engedély nélküli kiadását. Véleménye szerint a német nyelv képtelen a latin és a görög szövegek mély értelmét visszaadni, ezért fennáll a veszély, hogy a hétköznapok embere nem érti meg az Írás igazi jelentését. Luther Márton ekkor még csak hároméves volt.
Az érsek szerint „hibás és vulgáris német”-re fordítás ellen X. Leó pápa is fellépett. A lateráni zsinat 1515. május 4-i ülésén elrendelte a héberről és görögről latinra, majd latinról a nép nyelvére történő minden fordítás cenzúrázását. A rendelkezés végrehajtása a püspökök, valamint az inquisitores haereticae pravitatis (eretnek visszásságok vizsgálói) feladata volt. Még a neves egyházi szónok, Geiler von Kaisersberg is – aki egyébként az egyházi visszaélések éles hangú bírálója volt – azt képviselte, hogy „gonosz dolog a német Biblia kinyomtatása”. A könyvnyomtatás feltalálása előtt a sokszorosítás a másolók munkája volt. A kéziratos Bibliák gyakran más irodalmi alkotásokat, vallási szövegeket vagy éppen egyházi útmutatásokat is tartalmaztak. Egyes feljegyzések említenek olyan Ótestamentum-szöveget, amely elé Nagy Sándor életrajza volt illesztve. De még gyakrabban fordult elő, hogy Szentírás-részeket szerkesztve, templomi felolvasás céljára, a szövegösszefüggésekből kiemelten adtak ki könyv alakban, különböző szerkesztők és másolók munkája nyomán. A Biblia teljes szövege a tudósoknak volt fenntartva. Még a kolostorokban élő szerzetesek is csak a latin szövegű kiadáshoz férhettek hozzá, az Írást értelmezni azonban így is csak a hivatalos kommentárok alapján lehetett. Miközben Róma ellenezte a Biblia elterjedését és személyes tanulmányozását, mivel álláspontja szerint ez eretnekséghez vezet, a 16. század reformátorai attól a babonaságtól rettentek meg, amely a Szentírás tanulmányozásának hiányából fakadt. Luther hitt abban, hogy mivel a Biblia nem emberi alkotás, hanem a Szentlélektől ihletett, ezért Isten hatalmasan gondoskodik arról, hogy a Szentírás örömhírként érintse meg olvasói, hallgatói szívét. A szentírástudományok professzoraként vallotta:
„Senki sem tud a Szentírás valamely helyéről méltóképpen szólni és senki sem tudja azt méltóképpen hallgatni, ha lelkének indulatai nem egyeznek meg a Szentírással, úgyannyira, hogy belsőleg érti meg azt, amit külsőleg hall, és erre a vallomásra kényszerül: Igen, ez igaz! Isten igen nagy kegyelmének és csodálatos kitüntetésnek tartom, ha valakinek megadatik, hogy a Szentírás igéit éppúgy olvassa és hallgatja, mintha csak magától Istentől hallaná őket. Ki ne remegne meg testben-lélekben, ha tudná, hogy ilyen hatalmas felség szól hozzá?” Meggyőződése szerint az Ige elrejtése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint az az eretnekség, amelytől a katolikus egyház tartott. Fiatal éveire visszaemlékezve Luther megjegyzi, hogy az 1500-as évek elején senki sem olvasta a Szentírást, mindenki előtt ismeretlen volt. Húszesztendős koráig ő maga sem látott Bibliát. Abban a hitben élt, hogy a vasárnapi prédikációs könyvekben megírt Szentírás-részeken kívül nem is létezik evangélium. Az erfurti egyetem könyvtárában találkozott először a Bibliával. Lelkesen olvasni kezdte Sámuel könyvénél, de megszólalt a csengő és előadásra kellett mennie.
„A Szentírás szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem” – számol be kezdeti élményeiről. Lelkében kétségek gyötörték, miközben egyre inkább szembesült a Biblia Krisztusa és Róma vallási, politikai teljhatalma közötti éles ellentéttel. „Ennek ellenére – írja visszaemlékezéseiben – az erfurti könyvtárban ilyesféle gondolataim támadtak: »Mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz!« Az ilyen megfontolások akadályoztak a Szentírás olvasásában.” Luther a szerzetesi szabályokat a legszigorúbban alkalmazta önmagára. Ha az üdvösséget valóban ezek alapján lehetne elnyerni, úgy vélte, ő biztosan mennybe jutna. De emberi gyarlóságait, méltatlanságát átérezve kereste a megoldást lelki gondjaira. Istent kereste a rendházban is, ezért túl a szabályokon vágyott a Szentírás mind alaposabb megismerésére. Szerzetestársaitól kapott egy vörös bőrbe kötött Bibliát, amit olyan szorgalommal forgatott, hogy hamarosan lapról lapra ismerte a tartalmát. Dr. Usingen, egy Ágostonrendi barát, Luther egyik tanára szóvá is tette a fiatal szerzetes igyekezetét:
„Ejnye, ejnye, Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni; azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!” Az ellenállás mellett azonban Luther nem várt támogatót is talált: a Biblia iránti érdeklődéséről hallva Johann von Staupitz, az Ágoston-rend helyettes generálisa felmentette a takarítási feladatok alól, hogy még több időt fordíthasson az Ige tanulmányozására. Az igazi fordulat azonban akkor következett be Luther életében, amikor Wittenbergbe került. Az egyetemi élet pezsgése, a tudományos kutatás lehetőségei, a mindennapos teológiai viták új színt hoztak az egyszerű szerzetes életébe. Az 1502-ben megalapított wittenbergi egyetem folyamatos fejlesztéséről a mecénás, Bölcs Frigyes választófejedelem gondoskodott. Búcsújárások jogát szerezte meg és ereklyéket vásárolt a wittenbergi vártemplom számára, hogy minél több zarándokot vonzzon a városba, növelve tekintélyét és nem utolsósorban a bevételeit. Míg 1509-ben „csak” 5005 ereklyét őriztek itt, 1518-ban már 17 443 darabbal dicsekedhetett a vártemplom, 1520-ban pedig 19 013-mal. Ezzel arányosan növekedett az ereklyék által elnyerhető búcsú időtartama is. Kezdetben 1443 évi kedvezmény járt a földi, illetve a tisztítótűzben töltendő szenvedésekből. Az ereklyekincs gyarapodásával hamarosan akár 127 799 esztendőt és 116 napot is megspórolhatott a rá váró jogos büntetésből, aki élt az ereklyék biztosította kegyelmi lehetőséggel. Milyen tárgyakat tisztelhetett az idelátogató? A húsvét utáni második vasárnap hetében, a templomban kiállítottak többek között egy vessződarabot Mózes égő csipkebokrából, szalmát és szénát a betlehemi jászolból, töredékeket a jászol fájából, darabkákat Jézus pólyájából, kilenc tövist Jézus töviskoronájából, részeket a keresztfából, Mária hajából, ingéből, kabátjából, fátyolából, sőt még egy üveggel Mária tejéből is.
Miután Luther 1512-ben a wittenbergi egyetemen elnyerte a teológiai doktori címet, a Biblia oktatása, megismertetése küldetéssé vált számára. A következő évtizedben a Római és a Galata, valamint a Zsidókhoz írt levél állt bibliai előadásainak középpontjában. 1513–1515 között heti két órában – hatórai kezdettel – diákjaival végigtanulmányozta a százötven zsoltárt. Az Igét egyszerűen, a Biblia belső összefüggéseire támaszkodva magyarázta. „Isten igéjét nem szabad erőszakosan elcsűrni-csavarni, sem embernek, sem angyalnak, hanem amennyire lehetséges, annak szavai legegyszerűbb jelentésük szerint értelmezendők. Én előadásaimban és prédikációimban is megmaradtam a Szentírás alapján. Ezért aztán két esztendő múlva itt eretnek hírébe keveredtem” – emlékszik vissza feljegyzéseiben.
Ez az időszak azonban nem csak a diákok számára volt emlékezetes. Maga Luther is – korábbi teológiai ismereteihez képest – új megvilágításban látta Krisztus keresztáldozatát. Megértette, hogy nekünk, embereknek nem sajnálnunk kell a Megfeszítettet, vagy utánozni szenvedéseit, esetleg fogadalmakat tenni, hogy többet nem követünk el bizonyos bűnöket. Isten nem várja el a bűnöstől, hogy önmagától, saját erejéből változzon meg, sőt a tehetetlenségét igazán átérző ember segítségére siet. „Isten csak a bűnösöket menti meg, csak a butákat tanítja, csak a szegényeket teszi gazdaggá és csak a halottakat támasztja fel” – írta később Luther arról, hogyan értette meg a kereszt által az élő hit és a kegyelem összefüggését.
Személyes istenhite elmélyülésével párhuzamosan erősödött fel a nézeteltérés Luther és a vele szemben álló katolikus teológusok, egyházi méltóságok között. A római pápaságról (1520) című művében kifejti, hogy egyedül a Szentírást („sola Scriptura”) tartja megfelelő tekintélynek a vitás kérdések eldöntésére. „Kérésem csak az, hogy aki rám támad, az Írással szerelkezzék fel.” Majd – ismerve Róma módszereit – hozzáteszi: „Az eretneket iratokkal, nem tűzzel kell megcáfolni. Ha nagy mesterség volna máglyával győzni meg az eretnekeket, akkor a hóhérok volnának a földnek legtudósabb teológiai doktorai, akkor nem is kellene többet tanulnunk, hanem aki erőszakkal le tudja gyűrni az ellenét, hát meg is égetheti.” A külső támadásokkal szemben határtalan igazságszeretete tette bátorrá, miközben lelkében visszatérő kételyeivel kellett megküzdenie. Újra és újra feltette magának a kérdést, valóban jó-e az út, amelyen jár, nem téved-e valamiben? Mindig ugyanaz a gondolat adott neki reménységet, s ugyanez a bizonyosság tartotta meg 1521-ben Wormsban is, amikor az ország és az egyház vezetői, képviselői előtt kellett megszólalnia:
„Az ördög gyakran olyan érveket hozott elő nékem, hogy már nem tudtam, van-e Isten, vagy nincs. Ha az Isten Igéje nélkül talál engem az ördög, és elgondolom a törököt, a pápát, fejedelmeket, mindjárt tüzes nyilai vannak, amiket belém lövöldöz. De ha a Szentírást ragadom meg ellene, győztem.” „Hacsak meg nem győznek a Szentírás bizonyosságával vagy világos ésszerűséggel (mivel nem bízom egyedül sem a pápában, sem a zsinatokban, mert jól tudjuk, hogy azok gyakran tévedtek és egymásnak ellentmondtak), akkor az általam idézett Szentíráshoz vagyok kötve, és lelkiismeretem Isten igéjének rabja. Nem tudok és nem akarok visszavonni semmit, mivel se nem biztonságos, se nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni” – szolt vitapartnereinek a wormsi birodalmi gyűlésen.
Luther e vitát követően Wartburg várában eltöltött kényszerű fogsága előtt is már számos írását jelentette meg. Egyes tanulmányai húsz-harminc kiadást értek meg 1518–1520 között. Hans Luft wittenbergi nyomdája alig bírt a sok munkával. Volt olyan könyve, amelyből öt nap alatt 4000 példány fogyott el. Azonban mindezt meghaladta az 1522 szeptemberében először megjelenő Újszövetség-fordítás iránti érdeklődés. Lovagi álruhában rejtőzött Wartburg várában, a választófejedelem védelmét és gondoskodását élvezve. „Az én Patmoszom” – így nevezte a várat, utalva János apostol fogságának helyére. „Fogsága” első időszakában a közeli erdőkbe, falvakba lovagolt ki, „gyakran leszálltam vadászni, szamócát szedtem” – emlékezik vissza. Szinte senkivel nem érintkezett, azon túl, hogy két nemes ifjú naponta kétszer enni és inni vitt neki. „A múlt szerdán – írja egyik kedves barátjának, Spalatinnak – két napig tartó vadászaton voltunk. Fogtunk két nyulat s egy pár foglyot. Valóban kellemes mulatság – a naplopóknak. De én a hálók s kutyák közt is a theológiai gondolatokba voltam elmerülve, s az egész hajsza titkos értelmén tűnődtem. S mikor én egy szegény nyulat elevenen kézre kerítve kabátom ujjába göngyölék és továbbhaladtam: a kutyák rajt' ütöttek, ruhán át belé haraptak, s megfojtották. Igen, igyen dühöng a pápa és a Sátán, hogy megrontsa ismét a megmentett lelkeket, s fáradságaimat meghiúsíthassa. Elteltem már a vadászattal s jobban esnék a másik, ahol hajító dárdákkal és hegyes nyilakkal farkasokat, medvéket, rókákat s más istentelen tanítókat ejtenek el.”
Nem tudta elviselni a tétlenséget, ezért igen szerény segédeszközökkel, de hozzálátott élete tulajdonképpeni fő művéhez, a német nyelvű Biblia elkészítéséhez. Előkészületként több tucat levelet, kisebb lélegzetvételű tanulmányt írt. Wittenbergbe küldte munkáit kinyomtatásra, megszabva Spalatinnak, hogy milyen papírra és milyen betűtípussal készüljenek a nyomatok. Alapos ember volt, aki igényesen hangolta egymáshoz a tartalmat és a külsőt. Az Újtestamentum fordításához 1521 novemberében- decemberében látott hozzá. Márciusban, mielőtt elhagyta volna Wartburg várát, végzett a munkával. A lehető legpontosabban akarta visszaadni a Biblia gondolatait, ezért az eredeti görög nyelvet, Erasmus Újtestamentumát vette alapul munkájához, miközben lehetősége szerint a korábbi latinból fordított német szövegváltozatokat is átnézte.
Ahhoz, hogy a feladat nagyságát felmérhessük, figyelembe kell vennünk, hogy Luthernek nem álltak rendelkezésére szótárak, szószedetek, sem egységes német nyelvtan. A szövegkritika mint segédtudomány még meg sem született ekkor, a kéziratok, korábbi szövegváltozatok vagy az egyházatyák összegyűjtött írásai nem voltak elérhetők. A bibliai földrajz vagy régészet gyerekcipőben járt, a sajátos nyelvi kifejezések, nevek pedig szinte azonosíthatatlanok voltak. 1522 januárjában meg is írta levélben barátjának, Amsdorfnak, hogy úgy érzi, erejét messze meghaladó feladatba kezdett, és most már érti, miért nem volt senki korábban, aki kísérletet tett volna egy ilyen fordításra. Luther olyan nyelvet választott a Biblia fordításához, amelyet a déli és az északi nyelvterületeken egyaránt megérthettek (az úgynevezett kelet-középnémet, „meisseni norma”). Munkája során arra törekedett, hogy a Szentírás szövege az egyszerű emberek számára is világos legyen.
„Nem a latin nyelv betűitől kell kérdezgetni, hogyan beszéljünk németül... hanem a családanyát az otthonában, a gyerekeket az utcán, a közembert a piacon kell megkérdezni efelől, az ő szájukat kell figyelni, miképpen beszélnek, s a szerint kell tolmácskodni. Akkor megértenek minket, és észreveszik, hogy németül beszélünk velük.” A németek gondolkodásának megfelelő kifejezéseket alkalmazott, sokszor inkább a pontosság rovására, mivel az érthetőséget tartotta elsődlegesnek. A héber sékel kifejezést Silberlingnek fordította, a görög drachmát és a római dénárt német groschennek, a quadranst fillérnek (Heller). Hasonlóan tett a héber mértékegységekkel; emellett például a római századost (centurion) főembernek (Hauptmann) fordította. Még a barbár (Károlyinál „idegen”) szó helyett is inkább a nem német (undeutsch) kifejezést használta I. Korinthus 14,11-ben.
Előszeretettel használt közszájon forgó betűrímes kifejezéseket, mint Geld und Gut („pénz és javak”), Land und Leute („ország és nép”), Rath und That („szóval és tettel”), Dornen und Disteln („tövis és bogáncs”). Mindemellett olyan gyönyörű szavakkal gazdagította a szókincset, mint például holdselig (kecses) vagy Gottseligkeit (istenfélelem). Tudományos felkészültsége és mély lelki látása együttesen tette alkalmassá Luthert e munka elvégzésére. Nem egyszerűen szakember vagy szellemi óriás volt, hanem istenfélő, a feladatát szolgálatnak tekintő ember, aki eszköz akart lenni Isten kezében. Tudta, hogy a reformáció ügye csak akkor érhet el igazi hatást, ha saját emberi befolyásánál mélyebb nyomot hagy maga után. „Nem tettem semmit, az Igét hagytam cselekedni.” Wittenbergbe visszatérve Luther a nála görögül sokkal jobban tudó Melanchton segítségével tovább javította a szöveget. Az Erfurtban élő Sturz segített a mértékegységek és a pénzek elnevezésének pontosításában, Spalatin a választófejedelem kincseinek segítségével azonosította a Jelenések könyve 21. fejezetében található „új Jeruzsálem” drágaköveit.
Így készült a fordítás, nagy igyekezettel, 1522. szeptember 21-én nyomtatták ki – Luther, a fordító megnevezése nélkül. A Jelenések könyvéhez Lucas Cranach készített huszonnégy fametszetet; a kötet végébe fűzött hibajegyzék összesen nyolc sajtóhibát tüntetett fel, ami mai szemmel nézve is rendkívüli teljesítménynek számít. Három hónappal az első kiadás után – 1522 decemberében – már újranyomásra volt szükség, mivel a viszonylag magas ár, 1,5 florin dacára az első 3000 példány néhány hét alatt elfogyott. A következő két évben a kalózkiadásokkal együtt mintegy 80 kiadást ért meg Luther Újszövetsége. Egyes becslések szerint az 1520-as évek első felében eladott összes könyv egyharmada a reformátor írása volt Németországban. A teljes Biblia 1534-es kiadása előtt az Ótestamentum csak részletekben jelent meg 1523-tól kezdődően (Mózes öt könyve – 1523, Zsoltárok – 1524). A fordítás alapszövege egy 1494-ben, Bresciában kiadott maszoréta Biblia volt (Gerson ben Moses). A Luther által javított utolsó szöveg a halála előtti évben jelent meg.
„A fordításban mindvégig azon iparkodtam, hogy tiszta és érthető német nyelven szóljak. Azt hiszem, Szent Lukács, a héber és görög nyelvben egyaránt járatos lévén, azt a héber szót, mellyel az angyal szólott, a görög kecharitoménével egyeztette s tette világossá. Azt kell gondolnom, Gábriel arkangyal ugyanúgy beszélt Máriával, mint Dániellel, midőn a hamudóthnak, isch hamudóthnak, vir desideriórumnak nevezi, ami kedves Dánielt tesz. Ha a betűkhöz ragaszkodva, a szamarak tudománya szerint akarnám lefordítani, így kellene írnom: Dániel, te embere a sóvárgásnak (Daniel, du Mann der Begie-rungen) vagy: Dániel, te embere az örömnek (Daniel, du Mann der Lüste). Ez volna ám a remek fordítás! Ezek után búcsút kell mondanom a betű szerinti olvasatnak, és törnöm a fejemet, hogy is mondják németül azt, amit a héber isch hamudóth kifejez; úgy találom, a német ezt így mondja: Dániel, te kedves; Mária, te kedves; vagy te kegyes leány, te édes szűz, te gyenge nő, vagy más ehhez hasonló fordulattal. Mert nagy tartalékai legyenek szavakból annak, aki tolmácsoláshoz (fordításhoz) kezd, hogy ha rászorul, mindig kéznél találja a legmegfelelőbbet.” (Luther Márton: Nyílt levél a fordításról)
A munka előrehaladása érdekében Biblia-fordítói munkacsoportot hozott létre (Collegium Biblieum), amelyben munkatársai, köztük Caspar Cruciger teológiaprofesszor és Matthew Aurogallus héberprofesszor dolgoztak együtt. Esetenként zsidó rabbikkal is egyeztettek. A csoport minden egyes tagja a saját képzettségének és felkészültségének megfelelően vett részt a munkában. Melanchton a görög Bibliáját hozta magával, Cruciger a héber és kaldeus szövegek értését, Bugenhagen a Vulgata ismerője volt, megint mások régi szövegmagyarázatokban voltak jártasak. Luther folyamatosan szem előtt tartotta a különböző korábbi latin és német szövegváltozatokat, természetesen a héberen kívül. Bizony előfordult, hogy Jób könyvének csupán három sorával négy napig birkóztak; máskor három-négy hétig vadásztak egyetlen szóra vagy kifejezésre. Luther tréfásan meg is jegyezte, hogy ha Jób hallaná az ő fordításaik során elkövetett baklövéseiket, sokkal jobban felháborodna, mint nyomorult vigasztalóinak hosszadalmas beszédén. Igénybe vette iparosok, mesteremberek segítségét is; többször felkereste a wittenbergi mészárosokat, feldaraboltatott egy bárányt, hogy az ótestamentumi áldozati rendszer fordításánál a belsőségeket pontosan adja vissza. A Biblia madarainak azonosításához bejárta a közeli erdőket.
A költészet és a zene iránti fogékonysága nagyban segítette Luthert a héber szöveg lüktetésének és hanglejtésének mesteri visszaadásában. A költői részeket éppoly alaposan igyekezett a németre átültetni, mint az Ószövetség hosszabb elbeszélő fejezeteit. Célja az volt, hogy bár tökéletes fordítás nem létezik, az eredeti szöveg kifejezőerejét és lelki üzenetét lehetőség szerint csorbítatlanul őrizze meg. „Most a prófétákon dolgozunk, ah, Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni és a nehézkes némethez igazodni; olyan ez, mintha a fülemülét akarnók rábírni, hogy saját kedves melódiája helyett kakukkoljon.” Végül 1534-ben elkészült a fametszetekkel díszített teljes Biblia – kiegészítve az apokrif iratokkal, melyek ugyan „nem egyenértékűek a Szentírás többi részével, de olvasásuk hasznos”. Luther ezután sem fejezte be teljesen fordítói munkáját. A hibák javításán túl tovább tökéletesítette a helyesírást, pontosította a ragozást; igyekezett megtisztítani a szöveget minden közönséges vagy kevésbé érthető kifejezéstől, és megtalálni a legjobb hangzású, legkifejezőbb szavakat.
Luther Bibliája ellen több oldalról indítottak támadást. Róma nem nézhette tétlenül azt a lelkesedést, amellyel a Szentírást szerte az országban fogadták. Több német herceg is szigorúan megtiltotta, hogy területükön árusítsák az új német nyelvű Bibliát. Hamarosan katolikus ellenfordítások is megjelentek, amelyek a lutheri Biblia vetélytársai kívántak lenni. Dr. Emser, az igen képzett katolikus teológus például több száz nyelvi hibát és „eretnek tévelygést” mutatott ki Luther Újszövetség-fordításában, majd a szászországi György herceg megrendelésére 1527-ben egy új fordítást készített és jelentetett meg „Luther és a többi eretnek” hibáit kijavítandó. Ezek a szövegek azonban egyrészt szolgai módon alkalmazkodtak a latin nyelvű fordításhoz (Vulgata), miközben nemegyszer Luther népszerű Bibliájának szövegét vették alapul, itt-ott átírva, belejavítva. Nem véletlenül bántotta a reformátort, hogy nemcsak „ellopják az én német szövegemet... anélkül, hogy legalább megköszönnék, de ráadásul ellenem igyekeznek azt felhasználni”. Emser tettét Luther így kommentálta: „Aki nem szenvedheti fordításomat, tegye félre. Ha mégis javítani kell rajta, majd én megteszem. Ahol én nem teszem, ott más is hagyja békében fordításomat, készítsen olyat, amilyet akar, s éljen boldogul! (.) Tudja azt az Isten, az én Uram, hogy nem kerestem a magam dicsőségét. hanem a jóravaló keresztyéneket szolgáltam vele az Ő dicsőségére, az övére, aki odafönn trónol, és aki a nap minden órájában annyi jót cselekszik velem, hogy tolmácsoltam volna bár ezerennyit ezerszer ekkora szorgalommal, mégsem volnék méltó arra, hogy akár egy óráig is élhessek, vagy egészséges szemem legyen. Az Ő kegyelmének és irgalmának köszönhetek mindent, ami vagyok, és amim van.”
Luther Márton nemcsak fordította az Igét, de az Ige szerint is élt. Szilaj természete, erős akarata hatalmas tettekre képesítette, a küzdelemben bátorrá tette Isten segítségével, ugyanakkor élethosszig tartó belső vívódást, harcot szült lelkében – önmagával szemben. Élete legapróbb mozzanataiban is lelki tanulságokat fedezett fel. Amikor a kutyája, Tölpel, tekintetét a feléje nyújtott húsdarabra szegezve hosszan, kitartóan várakozott, Luther így sóhajtott fel: „Bárcsak én úgy tudnék imádkozni, ahogyan ez a kutya figyeli a húst!” „Az Ige kőszálként megáll, megszégyenül, ki bántja. Az Úr mivelünk hadba száll, Szentlelkét nékünk adja.” – énekelte bizakodva legismertebb szerzeményét. „Az én énekeim nagyon fájnak az ördögnek, míg ellenben türelmetlenségünknek és jajgatásunknak nagyon örül. Nem szégyellem bevallani azt a meggyőződésemet, hogy a teológia után egyetlen tudomány sem helyezhető egy sorba a zenével. Mert azt nyújtja, amit egyébként a teológia ad: tudniillik nyugodt és örvendező lelket.”
Luther sem mérhette fel, mekkora jelentősége van német nyelvű Biblia-fordításának. E munkájával a Szentírás tanításai mindenki számára elérhetővé váltak. Egyes becslések szerint néhány évtizeden belül mintegy százezer német nyelvű Biblia talált gazdára. Munkájáért Luther soha nem igényelt semmilyen honoráriumot. „A Luther-Bibliának csupán alig néhány példánya maradt ránk olyan ép és kitűnő állapotban, mint az előző fordítások díszes kiállítású kötetei. A legtöbb valósággal ronggyá olvasott állapotban van. Könyvnek ennél nagyobb dicsőség véleményünk szerint nem juthat osztályrészül” – írja Luther koráról szóló könyvében Richard Friedenthal. Luther fordítását más protestáns nemzeti nyelvű fordítások követték, az angol, a francia és a holland Biblia. A Szentírást nem egy idegen nyelven írt, ismeretlen könyvként tartották számon a továbbiakban. Minden tiltás ellenére elfoglalhatta méltó helyét a templomokban, az iskolákban, az emberek otthonaiban és mindennapi életében.
|
