Bibliafordítások a reformáció korábólJohn Wyclif, az evangélium doktora„HIRDESSÉTEK KRISZTUS EVANGÉLIUMÁT…”
Születésének pontos idejét sajnos éppúgy nem ismerjük, mint ahogyan életének korai szakaszáról sincsenek teljesen megbízható információk: a nagy angol előreformátor, aki az utókortól méltán kapta a „reformáció hajnalcsillaga” megtisztelő címet, 1320 és 1325 között látta meg a napvilágot Yorkshire-ben. Wyclifről az első hiteles adat 1358-ból származik, amikor Oxfordban (Balliol College) teológiai diplomát szerzett, majd ugyanitt kapott doktori fokozatot 1372-ben. Ebben az időszakban, a 14. század derekán Anglia már régóta háborús konfliktusban állt ősi riválisával, Franciaországgal. A két európai nagyhatalom között javában dúlt az úgynevezett százéves háború (1339–1453) első szakasza. Éhínség, betegségek és járványok tizedelték a lakosságot. Mindeközben az egyház állapota siralmas volt, a burjánzó világias szellem áthatotta az egész papságot. Általánossá vált a közöny, s az egyház képtelen volt betölteni nemes küldetését, hogy reményt és vigaszt nyújtson a társadalom szegényeinek és elesettjeinek.
A tűrhetetlen egyházi állapotok ellen emelte fel a szavát Wyclif, aki az 1360-as években már az akkor is kiváló hírnévnek örvendő Oxfordi Egyetemen oktatott. De vajon mire lett elsősorban figyelmes ez a látszólag szobatudós, derék egyetemi tanár, a patrisztika, a skolasztika és az antik filozófia jeles szakértője? John Wyclif kezdetben az angolok körében egyébként is igen népszerűtlen gyakorlatnak üzent hadat. A százéves háború idején ugyanis az angolok egyházi adójából az avignoni pápák (1309–1377) ugyanúgy részesültek, mint a többi európai országban behajtott tizedből. Ezek az egyházfők a dél-franciaországi Avignon városában jóval nagyobb védelmet élveztek, mint ha Rómában lett volna a székhelyük, de a védelemnek ára volt. Az avignoni pápák a befolyt egyházi adókból tetemes részt engedtek át a francia királyoknak, akik részben ebből az összegből finanszírozták az angolok elleni háborút. Miről volt szó tehát? Az angol alattvalók által befizetett egyházi adók pápai közvetítéssel jutottak el a francia királyhoz, aki seregeket állított fel az angolok lemészárlására.
Wyclif hamarosan III. Edward udvari papja lett, s tanácsára a parlament megtagadta a pápának járó egyházi adót, amely ettől kezdve az állami bevételeket gyarapította, és Angliában maradt. Ugyanakkor Wyclif kiállt a királyi hatalom erősítése és a pápáktól való függetlenítése mellett – ez utóbbi, mint tudjuk, csak a 16. században valósult meg. Udvari papként védnökség alatt állt, személyében sérthetetlen volt, s egészen addig élvezhette az uralkodó védelmét, amíg nem kezdte radikálisan bírálni az egyház tanítását és kultuszrendszerét. A tudós életében ugyanis az 1363-as esztendő fordulópontot jelentett. Egyházkritikájának írásbeli megjelentetését sokan az egyház ellen irányuló közvetlen támadásként értékelték. Az oxfordi teológus először a kolduló szerzeteseket bírálta, kimondva, hogy a Bibliától teljesen idegen módon pénzért adnak feloldozást, megkárosítják a hiszékeny embereket, ráadásul kiszipolyozzák az ország erőforrásait. Elsőként helyezkedett szembe a transzszubsztanciáció (teljes átlényegülés) római katolikus tanításával, amely szerint az eucharisztia során használt kenyér és bor a pap konszekráló szavainak hatására teljesen átlényegül Krisztus valóságos testévé és vérévé. Wyclif szerint Krisztus jelen van a szent jegyekben, de nincs szó átlényegülésről – a miseáldozatot ezért bálványimádásnak minősítette. Tagadta a lélek halál utáni továbbélését és a purgatórium tanát is. Nem hitt a fülbegyónás jelentőségében, sőt magában a papi rend létjogosultságában sem. Indoklása szerint a bibliai „ecclesia” kifejezés a „kihívottak közösségére” vonatkozik, nem valamiféle egyházi intézményrendszerre. Ebből következően Isten és az ember között egyedül Jézus Krisztus lehet a közbenjáró, és nem a klerikusok tömegei.
A különféle szentek, képek, szobrok és ereklyék tiszteletét Biblia-ellenesnek nyilvánította, mivel mindezek nem egyeztethetők össze a Tízparancsolat második parancsolatával. Wyclif elvetette a cselekedetek általi megigazulásba vetett hitet, a búcsú és az utolsó kenet feladásának római szokását. Nem túlzás azt állítanunk, hogy ez az oxfordi egyetemi tanár nem csupán előfutára volt a másfél évszázaddal később fellépő Luthernek, de néhány ponton túl is szárnyalta a nagy wittenbergi reformátor nézeteit (például az egyetemes papság elve tekintetében, a puritánabb istentisztelet vonatkozásában). Kemény kritikájára mind az egyház, mind az állam felfigyelt. Róma több ízben is utasította Anglia királyát, hogy hallgattassák el az „eretneket”, különben a pápa az egész országot kiközösítéssel sújtja. Ennek hatására az államhatalom érezhetően meghátrált, és a Wyclif iránti szimpátia az 1370-es évektől rohamosan csökkenni kezdett. Egyre többen gondolták úgy, hogy a százéves háború nyomán országszerte kibontakozó parasztmozgalmak mögött mintegy értelmi szerzőként és első számú felbujtóként az oxfordi professzor áll. Ezek az állítások persze megalapozatlanok voltak, hiszen Wyclifnek mint a Szentírás kiváló ismerőjének soha nem állt szándékában megváltoztatni a fennálló rendszert (mint ahogyan később Luthert sem tudták maguk mellé állítani hasonló céllal az anabaptisták).
Ebben az időben Watt Tyler olyan apokaliptikus mozgalmat indított útjára, amely paraszti seregeket toborozva kívánta megszüntetni a feudális rendet, és ideológiájának hátterében az ezeréves békebirodalom megteremtésének célja állt – tegyük hozzá: emberi módszerekkel és eszközökkel. Mivel Wyclif tanait ekkor már az egyetem is elítélte, kényszerűen visszavonult egyik plébániájára, Lutterworthbe. Itt azonban tovább tanított és írt. Évekkel korábban megfogalmazta már, hogy az egyház helytelen tanítására és vallásgyakorlatára csak akkor derülne fény nagy tömegek előtt, ha a Bibliát sikerülne angol nyelvre lefordítani, és a Szentírást – de legalábbis annak eszmeiségét – terjeszteni, méghozzá minél szélesebb körben. Érdekes módon Franciaországban ekkor már nem számított bűnnek, hogy a nemesség tagjai közül nem kevesen birtokolták a Szentírás egy-egy példányát. Wyclif az On the Truth and Meaning of the Scripture (A Szentírás igazsága és jelentősége) című művében részletesen be is számolt ebbéli szándékáról a francia példa nyomán. (Ne felejtsük el azonban, hogy a 14. században még nem létezett könyvnyomtatás.
A kézi másolással készített példányok igen drágák voltak, így egyelőre mindenütt csak az arisztokrata családok jutottak hozzá ezekhez a könyvekhez.) Wyclif hittel vallotta, hogy a Szentírás az egyedüli tekintély, amelyben benne foglaltatik a világ összes fellelhető igazsága. Az egyház szemében Wyclif minden okfejtése közül éppen ez a gondolat, illetve szándék mutatkozott a legszörnyűségesebb „eretnek” felvetésnek. Róma szerint ugyanis a Szentírás önmagában, az egyháztól függetlenül soha nem lehet az igazság forrása, és szigorúan tilos azt bárkinek is a tanítóhivatalon kívül olvasni és értelmezni. Wyclif 1380-ban kezdte el a hatalmas munkát. Bár egészsége nagyon megromlott, Istenbe vetett erős hite mégis átsegítette a nehézségeken, és volt lelkiereje elviselni a rá zúduló támadásokat. Fájt neki, hogy el kellett hagynia a katedrát, és saját szeretett intézménye is megszakította vele a kapcsolatot, de nem volt mit tenni. 1382-ben a londoni zsinat már kifejezetten eretnekséggel vádolta, egyetemi tanári állásától pedig végérvényesen megfosztották. Ő azonban nem adta fel a tanítást. Lelkészképzésbe kezdett a parókián. Kezdetben azokat a papokat részesítette biblikus tanításban, akik egyházuktól elpártolva mellé álltak, majd később már lelkes laikusokat is kiképzett az Ige szolgálatára. Ők voltak az úgynevezett „szegény papok” (poor priests), akik az apostolokhoz hasonlóan kettesével járták a vidéket, hirdetve az evangéliumot mindenütt, ahol ez iránt a legkisebb érdeklődés is mutatkozott.
Már csaknem elkészült a fordítás, amikor Wyclif betegsége oly mértékben elhatalmasodott, hogy lehetetlenné vált számára a munka folytatása. Ekkor több szerzetes is felkereste abban a reményben, hogy tanúi lehetnek halálának, és meghiúsul a nagy vállalkozás. Wyclifnek azonban ez inkább erőt adott, és ünnepélyes fogadalmat tett látogatói előtt: nem hal meg addig, míg be nem fejezi művét.
A kutatók sokáig úgy hitték, az elkészített fordítás teljes egészében Wyclif munkája volt, de ma már szinte bizonyosnak vehető, hogy szorgos segítők álltak mellette. A szöveg egy-egy részének fordításában minden bizonnyal szerepe volt többek között John Purveynak és John Trevisának is. Az Ószövetség fordítását javarészt Wyclif egy régi, igen lelkes barátja, Nicholas of Hereford végezte – bár az irodalomtudósok szerint az angol nyelvű kiadás ezen része stilisztikailag nem lett annyira szép és olvasmányos, mint a teljesen Wyclif által fordított Újszövetség. Talán éppen ez volt az oka annak, hogy az oxfordi professzor halála után néhány évvel (1388) a fiatalabb kortárs, John Purvey nagy körültekintéssel és roppant lelkiismeretesen végezte el az egész fordítás revízióját. Sokan vettek részt a munkálatokban olyanok is, akiknek a neve nem maradt fenn: akik vállalták, hogy állhatatos másolói tevékenységükkel segítik az immár angol nyelvű Biblia sokszorosítását. Abban a korban a kézi másolás nélkül aligha terjedhetett volna el viszonylag nagy számban Wyclifék fordítása. Azonban az angol fordítás nem az eredeti bibliai nyelvek (héber, görög) alapján készült, hiszen a jeles teológusok a Vulgata latin szövegét ültették át az anyanyelvükre. A Vulgata ('elterjedt') néven ismert latin nyelvű Biblia-fordítás – amely a századok folyamán végig az egész nyugati kereszténység egyetlen hivatalos, vagyis a római egyház által jóváhagyott szövege volt – Eusebius Hieronymus (Jeromos) állhatatos fordítói és szöveggondozói munkájaként látott napvilágot az 5. század elején. Mivel sajnos Hieronymus legjobb szándéka ellenére is kerültek bizonyos hibák a Vulgata szövegébe, így értelemszerűen Wyclifék fordítása és annak revíziója sem volt tökéletes. Mintegy másfél századdal később azonban a nagy reformátorok már az eredeti bibliai nyelvekből fordítottak, így tökéletesebben adhatták vissza a Szentírás tartalmát.
Ettől eltekintve a wyclifi Biblia hallatlan népszerűségre tett szert Angliában. Kiváló lenyomatává vált a középkorban beszélt angol nyelvnek, hiszen az egyes fejlődési szakaszok sorában az úgynevezett Middle Englisht (1066- 1500) képviseli. Így nemcsak a vallástudomány, de az irodalomtörténet és a nyelvészet számára is valódi kuriózumnak számít. Az utókorra mintegy 250 példány maradt belőle, ám szövegüket tekintve ezek a fennmaradt példányok sem teljesen egységesek. Létezik ugyanis egy korai és egy kései, terjedelmesebb szövegváltozat. Nyelvészetileg, illetve stilisztikai szempontból nézve ez utóbbi pontosabb, korrektebb munka. Amennyire népszerű volt Wyclif Bibliája Angliában a laikusok körében, annyi gondot okozott az uralkodó és a római egyház számára. A megjelenést követően igen hamar hadjárat indult ellene. A hatalom mindent elkövetett, hogy az összes létező példányt elkobozza és megsemmisítse.
A Rómához hű teológusok kritikai műveket jelentettek meg ellene, és az egyház még azt is elérte, hogy Európa-szerte szigorú vallásügyi törvényeket fogadjanak el. Isten óvó kegyelme és féltő szeretete mutatkozott meg abban, hogy a támadások ellenére Wyclifnek nem kellett erőszakos halállal távoznia az élők sorából, és munkáját befejezhette. Bíróság elé idézték ugyan, s egyenesen a római ítélőszék előtt kellett felelnie „eretnekségéért”, de egy szélütés meggátolta abban, hogy vállalkozzon a hosszú útra. Ám még volt ereje ahhoz, hogy egy rövid levélben kifejtse nézeteit VI. Orbán pápa előtt, élesen megróva az egyházfőt és a klérust fényűző életmódjáért, hivalkodó viselkedéséért. „Végtelenül örülök, hogy minden ember előtt, de különösen Róma püspöke előtt bizonyságot tehetek hitemről; s mivel azt józannak és igaznak tartom, feltételezem, hogy ő azt a legnagyobb készséggel jóvá fogja hagyni, ha pedig tévedés, helyesbíti. Mindenekelőtt hiszem, hogy Krisztus evangéliuma azonos Isten teljes törvényével. Hiszem és vallom, hogy Róma püspökét, mivel ő Krisztus helytartója itt a földön, mindenkinél jobban köti az evangéliumban foglalt törvény. Krisztus tanítványai között a nagyság nem a világi méltóságban vagy a dicsőségben állt, hanem Krisztus életének és magatartásának pontos követésében. Krisztus földi élete idején nagyon szegény volt. Megvetett és elutasított minden földi hatalmat és dicsőséget... A hívő ember csak annyiban követheti a pápát vagy bármelyik szentet, amennyiben azok az Úr Jézus Krisztust követik. A pápának minden földi hatalmat és uralmat a világi hatalmakra kell hagynia, és hatékonyan kell erre befolyásolnia és intenie az egész papságot, mert Krisztus és apostolai is így tettek. Ezért, ha e dolgok bármelyikében hibáztam, a legalázatosabban alávetem magam a büntetésnek, még a halálnak is, ha a szükség úgy kívánja. Imádkozzunk Istenhez, indítsa arra pápánkat, VI. Orbánt, hogy – miként kezdetben tette –, úgy éljen és cselekedjen papságával együtt, mint az Úr Jézus Krisztus, hogy hatékony tanításuk nyomán mások is híven ugyanezt tehessék.”
Wyclif 1384. december 31-én elhunyt, de követői, a lollardok még évtizedeken át folytatták munkáját. Módszeres üldözésük, kiirtásuk 1401-ben kezdődött, mert rendíthetetlen hitük és erkölcsiségük szálka volt a hatalom szemében. Az 1408. évi oxfordi tanácsülés ünnepélyesen megszavazta, hogy attól kezdve bármilyen Biblia-fordítást kizárólag előzetes jóváhagyással lehet készíteni. Az egyházi és a világi hatalom azonban még ezzel sem érte be. A konstanzi zsinat által hozott rendelet értelmében John Wyclif csontjait 1428-ban kihantolták és nyilvánosan elégették – ezzel jelezve, hogy eretnekről van szó –, s hamvait egy közeli patakba szórták. Elítélői bizonyára nem is sejtették, hogy ezzel jelképesen milyen tettet hajtottak végre. Hiszen a patak vize elvitte az előreformátor hamvait az Avonba, az tovább a Severnbe, majd innen a tengerszorosokba, s végül az óceánba jutottak. Így szimbolizálták e hamvak Wyclif tanait, amelyek hamarosan az egész világon elterjedtek.
|
