Bibliafordítások a reformáció korábólPierre-Robert Olivétan„...KIVEGYEM EZT A KINCSET HÉBER ÉS GÖRÖG KÖNTÖSÉBŐL,
HOGY AZTÁN FRANCIA DOBOZKÁBA CSOMAGOLHASSAM...” A 16. századi francia anyanyelvű Biblia megjelenésének históriája sem tér el a kor többi, nemzeti nyelvű Szentírás-fordításának küzdelmes, gyakran drámai történetétől.
A kiadásban részt vevő fordítók és nyomdászok sorsa, a korabeli hatalom kétarcú viszonyulása és az a vallási elégedetlenség, amely a kialakult hagyományokon túlmutatva felélesztette a Biblia mint az igaz hit forrása utáni vágyat, hasonló harcokat, győzelmeket és mártírokat követelt. Franciaországban a reformáció utáni vágy a korabeli egyházon belül is jelen volt. A papság köreiben tapasztalható erkölcstelenség és tudatlanság lelki tekintély nélküli vallásosságot eredményezett. A jövedelemhalmozás és a politikai hatalom növelésének vágya sokkal inkább jellemezte a római egyházat, mint Isten beszédének hiteles képviselete. Amint a kor egyik katolikus doktora, a jezsuita Bellarmin megjegyezte, az egyházból hiányzott „minden teológiai tudomány, minden komolyság a fegyelemben, minden tisztelete a szent dolgoknak, minden vallás”.
Jacques Lefèvre (1455–1536) francia teológus, a Sorbonne tanára méltán tekinthető a francia reformáció előfutárának. A katolikus egyház tagjaként belülről kezdeményezett hitelvi és gyakorlati megújulást – a Szentírásra támaszkodva. Étaples-ben született, egyszerű emberek gyermekeként. Már felszentelt papként iratkozott be a párizsi egyetemre, hogy további tanulmányokat folytasson. Az 1480-as, 1490-es években Itália nagy egyetemein hallgatott híres előadókat, neves oktatókkal került barátságba. Elmélyülten tanulmányozta a görög gondolkodók, például Arisztotelész és Platón műveit. Eközben Itália északnyugati részén vallásüldözés zajlott. Sok évszázados történetük során a valdensek ki tudja hányadszor váltak a pápai türelmetlenség áldozataivá. VIII. Ince pápa 1487-ben már-már keresztes háborúnak is beillő harcot indított ellenük, teljes bűnbocsánatot és az üldözöttek vagyonát ajánlva fel az irtó hadjárat résztvevőinek.
„Egyedül Isten – mondta a professzor, és az egyetem hatalmas, boltíves mennyezete ijedten visszhangozta a különös, idegenül csengő szavakat –, egyedül Isten az, aki kegyelméből hit által igaznak nyilvánít az örök életre. Létezik igazzá válás cselekedetek által és létezik igazzá válás kegyelemből, az egyik embertől van, a másik Istentől; az egyik földi, ezért elmúlik, a másik mennyei, ezért örökre megmarad.”
Egyetemi előadásaiban sürgette a visszatérést a Szentíráshoz. Szót emelt az anyanyelven elmondott imák létjogosultsága mellett, és bibliai alapon elítélte az egyház tanítását a papi nőtlenségről (cölibátus). Ez idő tájt alapította meg párizsi kiadóját Henri Estienne nyomdász (1505). Halála után fia, Robert folytatta a családi vállalkozást, s később királyi nyomdászként Biblia-kiadásairól vált híressé. Henri Estienne kiadója világi és vallási témájú irodalmat egyaránt megjelentetett. Az összes általa nyomtatott irodalom közel kétharmada Lefèvre doktor és tudós körének írása volt, köszönhetően kettejük jó ismeretségének. A franciaországi Noyonban (Picardie) született Pierre-Robert Olivétan (eredeti nevén Louys Olivier, 1506–1538), a francia protestáns Biblia atyja. Neve ma alig ismert, pedig ő volt az, aki nem a latint, hanem az eredeti hébert és görögöt felhasználva fordította le francia nyelvre a Szentírást, megkoronázva ezzel Lefèvre munkáját.
1515-ben I. Ferenc lett Franciaország királya. Két év múlva – éppen a lutheri 95 pont megjelenésének esztendejében – az uralkodó konkordátumot kötött Rómával, melyben komoly hatalmat nyert a francia katolikus egyház ügyeinek befolyásolására. Nem volt érdeke az egyházzal kialakított előnyös kapcsolat gyengítése, mégis türelmet gyakorolt a vallási megújulást hirdetők iránt. Lefèvre a király nővérének, Margitnak (1527-től Navarra királynéja) a védelme alatt állt, aki szívesen hallgatta a doktor Bibliamagyarázatait.
A párizsi egyetem, a Sorbonne rövid ideig ingadozott Róma hitelvei és az újítók, így saját oktatójuk tanításai között. Az egyik oldalon Lefèvre meggyőződéssel képviselte, hogy az egyháznak vissza kell térnie az ősegyház hitelveihez, gyakorlatához, és az őskereszténység szellemében kell megreformálnia önmagát, mivel mást tanít és mást képvisel, mint a Biblia. A másik oldal azonban erősebbnek bizonyult, és miután Noël Beda, a kor egyik egyházi tekintélye meggyőzte az egyetem vezetőit, 1521-ben a Sorbonne elrendelte Luther könyveinek elégetését.
Lefèvre még az előző évben Meaux városába költözött, püspök barátjához. A legfelsőbb körök figyelmét is szerette volna felhívni a Szentírás eredeti gondolataira, ezért az evangéliumokat tartalmazó, 1522-ben megjelenő fordításából küldött egy példányt a királyi udvarba is, arra kérve Margitot, hogy juttassa el testvérének, a királynak és anyjuknak, Louisának. 1523-ban egyszerre két Újtestamentum-kiadás is napvilágot látott Franciaországban. Robert Estienne, folytatva apja munkáját, gondoskodott egy latin nyelvű változat megjelentetéséről. Ekkor került először összetűzésbe kora teológiai tekintélyeivel, ám ez inkább csak megerősítette kötődését a reformációhoz. Ebben az évben égették meg Párizsban az első, eretnekséggel vádolt mártírt, akit hamarosan mások is követtek. Halálos ítélet várt arra is, aki francia nyelvű Bibliát birtokolt. A már idősödő Lefèvre Meaux püspökének támogatásával jelentette meg a francia nyelvre fordított Újtestamentumot, amelyet az egyházmegyében örömmel fogadtak, de a katolikus egyház a tiltott könyvek listájára sorolta. Az a rosszindulat – egyes egyházi vezetők részéről nyugodtan nevezhetjük gyűlöletnek is –, amely az idős tudós igei munkásságát kísérte, ekkor még nem tört felszínre, mivel Valois Margit lelki tanítójaként Lefèvre az udvar védelmét élvezte. De amikor 1525 februárjában I. Ferenc a paviai csata során rövid időre fogságba került, megnyílt az út a reformáció ellenségei előtt a másként hívők üldözésére. Noël Beda a következő üzenettel kereste meg a király anyját: „Az eretnekek minden írását királyi rendelettel kell betiltani, és ha még ez sem lenne elég, muszáj akár erőszakot és fizikai kényszert is alkalmazni e hamis tanítók ellen; akik ellenállnak a világosságnak, azokat kínzással és terrorral kell legyőzni!”
Louisa VII. Kelemen pápától kért tanácsot a kialakult helyzetben. A pápa jegyzékben fordult a parlamenthez, amely rendeletben erősítette meg, hogy „bíróság elé kell állítani mindenkit, aki a katolikus hittel ellentétes tantételekkel szennyeződött be”. 1525. május 20-án Róma hivatalosan is jóváhagyta ezeket az intézkedéseket, s ennek nyomán az eretnekséggel gyanúsítottakat elfogták, elítélték és megégették. Augusztusban már maga Lefèvre került az eretneküldözők célkeresztjébe. Noël Beda egy teológiai vitairatot jelentetett meg, amelyben elítélte Lefèvre bibliai tanítását a hitből való megigazulásról: „Lefèvre szerint bármi, amit magunktól teszünk az üdvösségünkért, elvész; miközben, ha az ember félreteszi saját erőfeszítéseit és teljesen Jézus Krisztus karjaiba veti magát, megtartatik! Óh, micsoda eretnekség! Azt tanítani, hogy az érdemszerző jó cselekedetek fölöslegesek!. Pokoli tévedés! Az ördög kelepcéje! Teljes erőnkkel szálljunk szembe mindezzel!” Az ekkor már hetvenesztendős tudóst elítélték, és maga a parlament rendelkezett művei betiltásáról. A király visszatéréséig Lefèvre előtt egyetlen út állt, ha biztonságban akart maradni: ellenségei elől Strasbourgba menekült. Az üldözések miatt egyébként is sokan vonultak ebben az időben önkéntes száműzetésbe. Néhányan Bázelben telepedtek le, egyesek nyomdát is alapítottak, hogy Bibliák és más igei tanulmányok kiadásával támogassák a francia területeken élőket.
Fordítói munkáját mindezek után sem fejezte be. Néhány hónappal később – miután I. Ferenc kiszabadult a fogságból – Dávid zsoltárait adta ki franciául, majd 1530-ban megjelentette – Jeromos latin szövegére támaszkodva – a teljes francia nyelvű Bibliát. A mind gyakrabban fellángoló üldözések közepette királyi pártfogója, Margit nyújtott menedéket az idős Biblia-fordítónak, valószínűleg egészen 1536-ban bekövetkezett haláláig. Lehetetlen pontosan megállapítani, hogy Lefèvre életművének melyik része értékesebb: az általa készített francia Biblia-fordítás, vagy hűséges, jól képzett diákjai, akik a tudós szolgálatát folytatva viselték szívükön a Szentírásnak, Isten beszédének az ügyét. Guillaume Farel (1489–1565), Robert Estienne (1503–1559) és Olivétan egyaránt a kereszténység megújításáért fáradozott, ki-ki a maga eszközeivel. Igehirdetés és Biblia-tanítás, könyvkiadás, valamint Biblia-fordítás az eredeti görög és héber nyelvből – ezzel járultak hozzá a reformáció előrehaladásához. Farel a Biblia tanításainak hirdetőjeként járta Svájcot, Franciaországot vagy éppen Itáliát. 1527–28-ban még Lefèvre mellett vett részt a Szentírás fordításában.
„Fel ne fuvalkodjál, hanem félj” (Róma 11,20) – állt Estienne könyvkiadójának címerén a bibliai idézet, latin nyelven. Nem is bízott önmagában, csak Istenben; és senki mást nem félt, csak Teremtőjét – akkor sem, amikor 1532-ban kiadta szép kivitelű, latin nyelvű Bibliáját, amelynek belső tartalmát, azaz szövegét is igyekezett pontosítani. Természetesen az egyházi engedély, valamint a párizsi egyetem teológusainak jóváhagyása nélkül készült Bibliáival számos ellenséget szerzett magának. Csak a király oltalma és Estienne azon – igazán soha be nem tartott – fogadalma, hogy az egyetem engedélye nélkül nem nyomtat vallási témájú műveket, adott neki ideig-óráig tartó védelmet rosszakaróival szemben.
Olivétan szerény, szorgalmas diák volt. Jártasságát Isten igéjében mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy rokonát, a szintén Noyonban született Kálvint ő késztette a Biblia olvasására, és győzte meg a reformált hit igei megalapozottságáról. Világosan bebizonyította neki a Szentírás tanításai és az egyház hitelvei közötti különbséget. Volt alkalmuk megvitatni ezeket a kérdéseket, hiszen fiatalon együtt tanultak Orléans-ban.
Ezzel együtt nagyon keveset tudunk Olivétanról. Egy közös ismerősük így jellemezte őt Farelnek írt levelében: „Ez a fiatalember, ki buzgó imádattal szereti a szent leveleket, és akiben a mély vallásosság a végletes feddhetetlenséggel találkozik, vonakodik prédikátori feladatai ellátásától, lévén, hogy azt erején felülinek tartja talán túlzott szerénysége vagy nehézkes beszéde miatt.” Olivétan a szülővárosa környékén fellángoló üldözések elől 1528-ban Strasbourgba menekült Bucerhez, a német reformátorhoz, ahol lehetősége volt tökéletesíteni görög- és héber nyelv-tudását. Mintegy három évig képezte magát a bibliai nyelvekből, igen komoly tudásra téve szert, majd városi tanítónak szegődött Neuchâtelbe. Ez idő tájt, 1532 júliusában két valdens misszionárius azzal a hírrel tért haza az Alpok völgyeiben meghúzódó kicsiny közösséghez, hogy a svájci reformátorok ugyanazt prédikálják, amit ők és őseik évszázadok óta hisznek. Ennek nyomán hívták meg Farelt és egy társát, hogy igét hirdessenek. A valdensek 1532. szeptember 12-én zsinatra gyűltek össze az Angrogna-völgyben lévő Chanforans-ban, a hegyek védelmében. Mindenhonnan érkeztek a gyűlésre: Burgundiából, Lotaringiából, Calabriából és Csehországból – parasztok, nemesek és urak. Nemcsak örömmel fogadták Farel prédikációját, de maguk is bizonyságot tettek hitük bibliai megalapozottságáról. Mozgalmuk ősiségét a történelmi utalásokon túl jól szemlélteti az a tény is, hogy a valdens igehirdetők („barbák”) megmutatták Farelnek az Ó- és Újtestamentum náluk lévő kéziratait, valamint a Vetus Itala másolatát, amely fordítás Kr. u. 157-ben az antiochiai egyház eredeti kézirata alapján készült. Fordításaikat saját nyelvjárásuknak – az alpesi provanszálnak – megfelelően készítették.
Európa népei közül elsőként volt saját Biblia-fordításuk. Már a könyvnyomtatás előtt számos példányuk volt a teljes Bibliából és egyes részleteiből. A legkeményebb üldözésekre is felkészülve – nem utolsósorban hitük megerősítésére – az Ige egyes részeit, könyveit fejből is megtanulták (evangéliumokat, zsoltárokat), hogy ha mindenük elvész, Isten beszéde akkor is a „birtokukban” lehessen. Észak-Itália nyugati részén, Piemont-ban („a hegyek lábánál”) a természet hatalmas védőbástyái nyújtottak nekik menedéket hosszú évszázadokon keresztül. A déli területeken, például Calabriában lévő közösségeket 1561-ben teljesen kiirtották. Származásuk egyes történeti források szerint sokkal régebbi a Petrus Valdo-féle evangéliumi mozgalomnál, amely egyébként kétségkívül újabb lendületet adott missziójuknak. A lateráni zsinat 1179-ben eretnekké nyilvánította őket; IX. Gergely pápa 1231-ben átkozottnak minősítette mozgalmukat. A valdens prédikátorok mindezek ellenére – az apostoli mintát követve – kettesével járták Európa országait. A 13. században a valdens tanok elterjedtek a Német-római Császárság területén. A német valdens, Friedrich Reiser megpróbált kapcsolatot építeni a cseh husziták és a valdens mozgalom között. Őt 1458-ban Strasbourgban megégették, a német valdenseket a 15. század végére kipusztították.
Hamarosan valdens csoportok jöttek létre nemcsak Nyugat-, de Közép-és Dél-Európa területén is. A cseh huszita mozgalom egy mérsékeltebb irányzata csatlakozott a valdens tradíciókhoz. Cseh-morva testvérek néven tovább élő közösségük első elöljáróit egy valdens igehirdető szentelte fel. Magyarországon Sopron környékén tartottak számon valdenseket, de miután házaikat lerombolták és az inkvizíció minden eszközt bevetett ellenük, gyülekezeteik nem tudtak megerősödni. A valdensek hatást gyakoroltak nemcsak a francia vagy az olasz (Diodati-féle) Biblia-kiadásra, de a lutheri német és az angol nyelvű genfi Bibliára is. Az 1532-es chanforans-i beszélgetések során fogalmazódott meg egy minden eddiginél pontosabb, az eredeti görög és héber forrásokra támaszkodó francia nyelvű Biblia kiadásának igénye. A cél az volt, hogy a nyomtatás adta lehetőségeket kihasználva Franciaországban csakúgy, mint a vele határos valdens völgyekben minél többek számára legyen elérhető Isten Igéje. A szervezés és a munkálatok előkészítése szinte azonnal elkezdődött. Októberben a valdens Martin Gonin, Angrogna lelkésze és munkatársa, Guido megegyeztek Pierre de Wingle genfi nyomdásszal, aki 1533 márciusában megkapta a városi tanács engedélyét egy francia nyelvű Biblia kinyomtatásához
Ez idő alatt a völgyekben élő valdensek hatalmas pénzgyűjtést szerveztek. Az üldözések miatt szétszórtan, eldugott településeken élő hívőket is elérve és megnyerve a nemes célnak, meglepően sok felajánlás gyűlt össze a nyomtatás költségeinek fedezésére. A gyűjtés végén megszámolt 800 aranytallér egy korabeli szakmunkás húszévnyi fizetésének felelt meg. A munkálatok irányításával Farelt bízták meg.
Farel nem akart megelégedni a Lefèvre-féle, latinból fordított Biblia kiadásával. Jobban szeretett volna egy újat, amely közvetlenül az eredeti héber és görög szövegek alapján készül. Egyetlen embert ismert, aki képes lenne elvégezni ezt a munkát, de tudta, hogy szinte lehetetlen rávenni a fordításra. Olivétan nem tartotta magát alkalmasnak egy pontos, Isten szavához méltó francia szöveg elkészítésére, bár saját részére már próbálkozott a Biblia lefordításával. Szerénysége és bátortalansága volt az akadály, ami miatt nem szívesen vállalt nyilvános beszédet sem. 1532 októberében Olivétan, a két valdens lelkész, Gonin és Guido, valamint Saunier (Farel munkatársa) kíséretében mégis útnak indult a valdens völgyekbe. Az üldözések miatt egyik reformátor társa „az Úr legveszélyesebb küldetésének” nevezte Olivétan utazását. Az út legkockázatosabb szakaszait – a savoyai herceg területein – éjnek idején tették meg. Azonban a veszély sem akadályozhatta meg őket abban, hogy bizonyságot tegyenek az evangéliumról. Vevey-ben Krisztusról beszéltek vendéglátóiknak, Martignyt elhagyva pedig, mielőtt átkeltek volna a Szent Bernát-hágón, egy fogadóban találkoztak a kolostor egyik szerzetesével, aki – miután Krisztusról beszéltek neki – megígérte Saunier-nak, hogy követni fogja tanácsait, és mindenekelőtt szakít az Antikrisztussal. A hegyekben mindannyian megbetegedtek, majd számos viszontagság után végre megérkeztek a valdensekhez, akik átadták az összegyűjtött adományokat, sürgetve a Biblia mielőbbi lefordítását és megjelenését.
1533 első hónapjaiban Farel szüntelenül győzködte Olivétant, hogy vállalja el a feladatot, aki végül 1533 vége felé vagy 1534 elején hozzálátott a fordításhoz. Munkájában nagy hasznát vette a valdens kéziratos Bibliáknak csakúgy, mint Lefèvre fordításának. Ezenkívül több más fordítást, így Lutherét is alapul vette. Az Ótestamentum héber szövegéhez rendelkezésére állt a maszoréta szöveg három kiadása (1488, 1491, 1494). Az Újtestamentum görög szövegénél az Erasmus által kiadott első négy változatra (1516, 1519, 1522, 1527) támaszkodott, tehát eredeti forrásokkal – a korabeli lehetőségeket figyelembe véve – bőven el volt látva. Munkájához Münster 1525-ben Bázelben kiadott Dictionarium hebraicumját és Pagnini 1529-ben Lyonban megjelentetett Thesaurus linguae sanctae kötetét használta szótárként.
Így vonult el Pierre-Robert Olivétan a hegyek rejtekébe, hogy kora lehető legjobb forrásait és nyelvi eszközeit összegyűjtve pontos, Isten szavához valóban méltó francia fordítást adhasson az üldözötteknek. 1535. február 12-ére végzett munkájával, melyhez Kálvin írt latin és francia nyelvű előszót. Olivétan őszinte vallásosságát jól mutatja fordítói bevezetésének rövid részlete: „Jézus azért, hogy megajándékozza az egyházat azzal, amire az olyannyira vágyik, azt a feladatot bízta rám, hogy kivegyem és feltárjam ezt a kincset héber és görög köntöséből, hogy aztán francia dobozkába csomagolhassam a képességeimhez mérten legmegfelelőbb módon, és átnyújthassam Neked, ó szegény egyház. E szent beszéd igazán Neked köszönhető, miként az egész örökségedet tartalmazza, és melybe hitedet és bizalmadat vetve szegénységben gazdag voltál, boldogtalanságban boldog, magányodban támogatást nyertél, kétségedben bizonyságot, veszélyben biztonságot, gyötrelmedben megkönnyebbülést, szemrehányások közt megtiszteltetést, balsorsodban jólétet, betegségben egészséget, halálban életet nyertél. Fogadd hát, ó szegény kis egyház, eme ajándékot oly nagy szeretettel és jó szívvel, mint ahogy az Néked átadva és ajánlva vagyon. Vajon Krisztus nem választott-e ki magának alázatos, kis és szerény embereket, nem jelentett-e ki nekik nagy titkokat a királyságáról, amiről ők úgy gondolták, hogy nem illeti meg őket? Ez az ő kis legyőzhetetlen csapata, győzedelmes serege, amelynek Krisztus, mint egy valódi hadvezér bátorságot nyújt jelenléte által, és minden félelmet kiűz élénk és határozott Beszédével.” Olivétan a fordítás során igyekezett kiemelni a Biblia világos tanításait, ezért lapszéli jegyzetekkel látta el a szöveget. Megjegyzései több helyen egyértelműen tükrözik reformációs gondolatait. Külön értéket képvisel a Szentíráshoz készített tárgymutatója, amely egyes vallási fogalmak helyes és helytelen értelmének tisztázását szolgálja. Fordításának szövege az elődökéhez hasonlóan újra és újra szembemegy a bevett, katolikus hagyományokkal, szóhasználattal. Az évêque (püspök) szó helyett a surveillans (felügyelő) szót használja, apôtre (apostol) helyett ambassadeur-t (küldött), calice (kehely) helyett coupe (serleg), prêtre (pap) helyett pedig sacrificateur (áldozatot végző pap) vagy ministre (lelkész) szerepel a fordításában.
Olivétan tudta, hogy fordítása nem tökéletes, de tény, hogy nehéz körülmények között dolgozott és hihetetlen gyorsasággal, mert nagy volt a tét: a reform már öt éve megkezdődött Neuchâtelben, és még mindig nem volt francia nyelvű Biblia.
A nyomdász Wingle Serrières-ben adta ki az elkészült Bibliát, ahová 1535-ben maga Olivétan is ellátogatott, hogy ellenőrizze a próbanyomást. Júliusban még egyszer visszatért a völgyekbe, misszionáriusi munkája folytatására. 1535 és 1538 között sokat javított, főként az Újszövetségen. A 19. századi szakemberek úgy vélték, hogy Ószövetség-fordítása valódi műalkotás lett, mivel Olivétan sokkal jobban tudott héberül, mint görögül. 1536-tól tanárként vállalt munkát Genfben. 1538-ban, az általa javított Újszövetség kiadása után Itáliába ment. Soha többé nem tért vissza. Valamikor augusztusban, Rómában bekövetkezett halála körülményeiről semmit nem tudunk. Barátai és unokaöccse, Kálvin mélyen megrendültek a hír hallatán, „a keresztény egyház megboldogult, hű szolgája”-ként emlékezve rá. Munkája az összes későbbi francia Biblia-fordítás alapjául szolgált. A következő néhány évszázadban ez volt – különböző javított változataiban – a franciák Bibliája”. „Aki az első Biblia-fordítást adta, mindannyiunk Olivétanja” – emlékezik meg róla harcostársa, Bucer. Egy szerény, tudós ember, aki rövidre szabott élete során, 32 év alatt évszázadokra maradandót alkotott, és egy üldözött, áldozatkész kis nép Piemont völgyeiben – ez a francia nyelvű első, teljes protestáns Bibliafordítás megszületésének egyszerű, szép története. Miért Piemont és nem Franciaország volt a nemzeti fordítás szülőhelye? A kérdés megválaszolásához elegendő megnézni, mi történt eközben Olivétan és Kálvin szülőhazájában. I. Ferenc sokáig viszonylagos türelmet gyakorolt a reformok hirdetőivel szemben. Nem lépett fel ellenük erélyesen, amíg nem látott bennük olyan veszélyt, amely az ország „vallási békéjét” kikezdheti. 1534. október 17–18. éjszakájának eseményei azonban egyszeriben megváltoztatták a körülményeket, miután Párizsban és más városokban ismeretlenek plakátokat függesztettek ki, melyeken a pápai hatalom „borzalmas és tűrhetetlen visszaélései”-re, valamint a római mise értelmetlenségére hívták fel a figyelmet. A király határozottan fellépett ellenük, letartóztatás és kivégzés várt rájuk. A király kijelentette, hogy tulajdon gyermekeinek is kész lenne fejét vétetni, ha kiderülne, hogy az istenkáromló eretnekség követői. Hat protestánst elrettentésül lassú tűzön égettek meg Párizsban, a király jelenlétében. 1534. november 10. és 1535. május 5. között huszonnégy embert vittek máglyára vallási meggyőződése miatt.
A Sorbonne is háborút hirdetett a nyomdák és a nyomdászok ellen. A párizsi egyetemnek 1535. február 26-án sikerült elérnie a királynál, hogy olyan rendeletet hozzon, amely a nyomtatás betiltásáról szólt. Amit nem tehetett meg magánnyomdájában, azt megtette királyi nyomdászként Robert Estienne, miután mint elismert szakembernek 1539-ben maga a király adományozta neki előbb a héber és a latin, majd 1540-ben a görög nyelvű szövegek királyi nyomdászának megtisztelő címét. A következő évben azt a feladatot kapta I. Ferenctől, hogy a királyi nyomda részére szerezzen be három különböző méretű, teljes görög betűkészletet. Az ókori klasszikusok számos kötete mellett kétszer kiadta a teljes héber Szentírást, és nem mellékesen egyéb tudományos kiadványok között a német reformátor, Melanchton írásaiból is többet megjelentetett. Könyvei a korabeli nyomdászat mestermunkáinak számítottak, híresek voltak ízléses, igényes megjelenésükről. Azonban a bibliai témájú kiadványok miatt még a királyi elismerés sem óvhatta meg Estienne-t kora hittudósainak folyamatos támadásaitól, különösen miután három alkalommal is (1546, 1549, 1550) egyetemi engedély nélkül nyomtatta ki a görög Újtestamentumot. Legutolsó kötetét különösen értékessé teszi, hogy az édesapja által összeillesztett 15 különböző kézirat alkotja. Ez a kiadás több mint háromszáz éven át szolgált a görög Újszövetség irányadó szövegeként. Támogatója, I. Ferenc halála után (1547) Estienne védtelenül maradt. Biblia-kiadásait a párizsi egyetem betiltotta, és bár sérthetetlensége biztosítva volt bármilyen bírósági eljárással szemben, a sokat látott nyomdász elhagyta Párizst.
Túl két évtizednyi egyházi vezetőkkel vívott harcon, 1550-ben ellenségei elől Genfbe menekült, ahol folytatta kiadói munkáját. A következő évben kiadott Újszövetségében vezette be a Biblia máig érvényes versekre osztását. Újítása rövid idő alatt széles körben elterjedt, nagy segítséget jelentve az igehirdetőknek, akik ezután egyértelműen hivatkozhattak a Szentírás kijelentéseire. Miután Kálvin javított Olivétan Bibliáján, 1553-ban Estienne még egyszer alaposan újraolvasta és pontosította. 1559-ben bekövetkezett haláláig Genfben élt és dolgozott – többek között kiadva Kálvin A keresztény vallás rendszere című könyvét.
A reformáció elleni hatékonyabb fellépés érdekében III. Pál pápa, miután 1540-ben engedélyezte az ellenreformáció élharcosának számító Jézus Társaság (a jezsuita rend) működését, 1542-ben megalapította a hat bíborosból álló Sanctum Officium nevű hivatalt. A „Szent Hivatal”, közvetlenül a pápa alá rendelve, legfőbb hatóságként működött. Ezzel párhuzamosan megerősítették az inkvizíciót, és fokozták az „eretnekek” elleni kíméletlen harcot. A francia király hivatalnokokat hatalmazott fel arra, hogy az új hitvallás képviselőit halálra ítéljék. A tridenti zsinat (1545–1563) a tárgyalások nélküli engedelmességet, valamint az egyházi tanokhoz való visszatérést követelte a protestáns hitközségektől.
Mindezek után érthető, hogy az 1540-es években a valdensek is újra Róma célkeresztjébe kerültek. Hazaárulással, összesküvéssel vádolták meg őket, és egy 1545. január 1-jén kiadott rendelet eretnekség bűntette esetén halálbüntetést rótt ki rájuk. Számos településüket földig rombolták, Luberonban (Dél-Franciaország) mintegy négyezer valdenst öltek meg vagy hurcoltak el, hétszáz férfit küldve gályarabságra. Az üldözések országszerte folytatódtak. 1546-ban Meaux-ban egy evangéliumi gyülekezet 14 tagját égették meg elevenen. Az I. Ferenc nyomába lépő II. Henrik uralkodása idején (1547–1559) az „eretnekek” üldözése tovább erősödött. 1547-ben a király külön bíróságot, úgynevezett „máglyatanácsot” (chambre ardente) hozott létre. Az elkövetkező évek, évtizedek Franciaországát a vallásháborúk és a rendszerint rövid életű vallási békekötések tragikus váltakozása jellemzi. A hugenották (a kálvini reformált hitvallás követői) 1562-ben váltak először – rövid időre – megtűrt felekezetté. A Róma oldalán álló Guise-ek emiatti elégedetlenségüket kifejezendő – katolicizmus kardja”-ként – gyors támadásba lendültek. Ez év március elsején, egy vidéki (Wassy) református istentiszteleten rendeztek vérfürdőt (hatvan hugenottát agyonvertek, több mint száz megsebesült). A következő években újabb fegyveres összecsapások követték egymást, miközben a törvények tovább szigorodtak.
A 70-es évektől már-már békésnek ígérkező időszaknak az 1572. augusztus 24-ei, Szent Bertalan éjszakáján elkövetett vérengzés vetett véget. Medici Katalin titokban megszervezte a királyi esküvőre Párizsba érkező hugenotta nemesség legyilkolását. Egyetlen éjszakán mintegy háromezer hugenottát, a következő hetekben, a tartományokban további legalább húszezer embert öltek meg. XIII. Gergely pápa Rómában hálaadó misét celebrált a hír hallatán, és emlékérmet veretett, II. Fülöp spanyol király elégedetten üdvözölte a mészárlást, és Istennek tett szolgálatnak minősítette. A hugenották evangéliumi mozgalmát a későbbiekben sem tűrték meg a katolikus Franciaországban. A 16. század közepétől a 18. század végéig a becslések szerint közel kétszázezren hagyták el közülük hazájukat, az otthon maradók csak úgy őrizhették meg életüket, ha a katolikus hitre tértek.
Ilyen körülmények között adták ki 1588-ban Olivétan javított szövegével a Genfi Bibliát is, amely nemzedékeken át erősítette a hitük miatt üldözötteket. Így tarthatta meg a valdenseket és a hugenottákat Isten beszéde, amelyet vándorkereskedőként a ruhájukba varrva, vagy a nők kisméretű Ige-részeket a hajukban elrejtve vittek magukkal. Életüket kockáztatva tanulmányozták Isten beszédét, s ha kellett, egész könyveit tanulták meg fejből, hogy tudják másolni, terjeszteni, és Isten Igéje szerint élhessenek.
|
