A Biblia a magyar képzőművészetben

Támár és Amnon

Csók István: Támár (vázlat), 1909

Dávid király házasságtörése Bethsabéval rettenetes következményeket érlelt. A bűn legrettenetesebb következménye pedig az, hogy a hozzátartozóink életében látjuk újra felütni a fejét, miután mi már bánkódtunk rajta, és teljes szívből elítélve kivetettük azt az életünkből.

Amnon, Dávid legidősebb fia megszerette féltestvérét, Támárt, aki Absolon édestestvére volt. De udvarlás, természetes közeledés helyett egyszerűen ugyanazt a nyers kívánságot hagyta magán eluralkodni, mely nem sokkal ezelőtt Dávid vesztét is okozta. Támár szűz és erényes életű lány volt, Amnon hiába epekedett utána, ő könnyű zsákmányként nem adta oda magát. Amnon valósággal belebetegedett, le is soványodott – jó barátjának, Jonadábnak feltűnt ez a dolog. Szégyenletes tervet eszelt ki a leány megkaparintására. A tanácsot Amnon tökéletesen véghez is vitte: betegséget színlelt, és atyjától, Dávidtól kieszközölte, hogy Támár ápolja és lássa el étellel. Amikor a közelébe helyeztette, s bélest süttetett vele, még szolgáit is kiküldette a házból, csak hogy elérhesse célját. A lány ellene szegült Amnonnak, de az erősebb győzött, és megerőszakolta féltestvérét. A testi egyesülésben azonban nem volt sok köszönet: „És meggyűlölte őt [Támárt] Amnon felette igen, mert nagyobb lett gyűlölete, mellyel gyűlölte őt, a szeretetnél, mellyel őt megszerette. És mondta néki Amnon: Kelj fel, eredj dolgodra.” (II. Sám 13:15)

A rajta elkövetett megbecstelenítés ellenére Támár még hajlandó lett volna férjéül elfogadni Amnont. A sértett és hiú férfi önérzete azonban más pályát jelölt ki a vétkesnek, akivel Absolon nemsokára végzett: „igen gyűlölte Absolon Amnont, mivelhogy megszeplősítette az ő húgát, Támárt” (II. Sám 13:22), s két év múlva, egy juhnyírási ünnepség alkalmával szolgáival megölette.

Csók István 1909-es festménye második párizsi tartózkodása idején készült, s hogy a Biblia közvetlen ismeretén alapszik, azt a Támár előtti széthasogatott szoknya jelzi. „Volt pedig őrajta igen szép tarka szoknya, amilyenben a király lányai szoktak járni, míg szüzek voltak... Hamut hintett azért Támár az ő fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatta, kezét pedig fejére tévén, jajgatva járt.” (II. Sám 13:18–19)

Csók István: Támár, 1909, olaj, vászon, 113x117 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

A festő lemondott a látványos jajveszékelés ábrázolásáról, a testében-lelkében meggyalázott fiatal lány fájdalmát arcának mélabúja, valamint ernyedt testtartása adja vissza. A félig fekvő testtartásban ábrázolt leány szétszaggatott fehér gyolcsruhája a szüzesség elveszítését, az élénk vörös ágyalj a kéj, a bírvágy leplezetlen durvaságát jelképezi. A háttér több színárnyalatú kékje, s főleg a két narancssárga mintázatú párna azonban már az enyhet adó jövő előhírnökei: mert végül is Támár vétlen volt, ő sem kihívó, sem csábító nem volt, Isten pedig a „megalázottak és a megszomorítottak” gondviselője. Amit a József-eladásról festett Ferenczy Károly-képről elmondtunk, itt is érvényes, Weöres Sándor szavaival: „mennyből özönlő forró lehelet: / ez a boldogság, több nem is lehet.”

Ez a XX. század elején készült olajfestmény ugyanakkor a félelmetes jövő próféciájának is bizonyul, most, épp száz év múltán, amikor – csak Európában! – milliók esnek áldozatul a pedofíliának, a nemi erőszaknak, amikor a családon belüli erőszak megfékezéséről állami törvényeket kényszerülnek hozni. Így e kép egy kis „sic transit gloria mundi”, a világ dicsőségének elmúlása, amelyhez balladairodalmunkban talán Arany János Zách Klárája áll a legközelebb, melynek feldolgozói festőink közül Orlai Petrics Soma és Madarász Viktor voltak.