A Biblia a magyar képzőművészetben
Krisztus megcsúfolásaA kihallgatások szüneteiben Jézust átadták a martalócoknak, akik kitölthették rajta dühüket, gúnyolódásukat, minden gonoszságukat. A középkori ábrázolásokat Hieronymus Bosch fokozta először látomásosan, majd ugyanez időben a késő gótikától a barokkon át Goyáig egyenes útja van a megcsúfoltatás témájának, karöltve az Expollio-val, vagyis azzal, ahogy Jézust ruhájától megfosztották (El Greco). A kiszolgáltatottnak a fájdalma az emberek miatt, akik csúfot űznek belőle. Nem ritkán a szégyenfa-ábrázolások is átveszik ezt a szerepet, a megvesszőzéstől a hangtalanul, egyedül szenvedő Rembrandt-Krisztusig.
Gulácsy Lajos töredékes passiója három darabból áll: az Utolsó vacsora (1910), a meggyalázott Krisztus (1913) és a Golgota (1912). Gulácsy régi itáliai mesterekért, Fra Angelicóért és Leonardóért lelkesedett, kora magyar festészetéből pedig Szinyei Merse Pál Majálisát, Rippl-Rónai Józsefnek vonalait-színeit tartotta nagynak. Megvetette a naturalizmust, még a Rembrandt- vagy Benczúr-féle realizmust is, az álom és a megfoghatatlan valóságok elbűvölésében élt. Krisztus-arca nem szokványos, s ha Babits Dosztojevszkij Krisztusáról azt mondja Az európai irodalom történetében, hogy „nagyon is oroszosan fésülve” lép elénk, mit mondhatnánk a Gulácsyéról? „Nagyon is betegesen gulácsys...?” A jobbra néző arc és a bal felé emelkedő nádszál finom feszültséget visz a „betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozta” ésaiási próféciába (53:1–12). A vörös egyeduralma is sokkoló hatást kelt. Az arc kidolgozottsága Gulácsy elveivel talán ellentétes – vagy mégsem...? De hadd halljuk művészi kánonját, melyre a Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-ben megjelentetett A virágünnep vége című gyűjteményében bukkantunk, az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött kéziratokban: „Éppen ezen ok miatt mindenféle zagyva fogalmak vannak a művészetről elterjedve, mert mint már mondám, a művészet egy, csak a mód más, mivel a művész gondolatát kifejezi. Tehát gondolatot kell kifejeznie. Ha állana a XV. századbeli festő mondása, akkor az írónak is elég volna az embert jellemeznie, boncolnia és elénk tárnia, s már elérné célját. Minő önzés nyilatkozna meg ebben, a művészet nem volna más hiúságunk dicsőítésénél, saját magunk fitogtatásánál, tömjénezésénél; nem, a művészet nem ez, ennél sokkal magasabb, fenségesebb, lélekemelőbb; a művészet a természetben elrejtve látszó egyszerű, de fennkölt magasztos lényegnek feltárása, ismertetése, másokkal való megértetése. Ezen lényeget kell a művésznek éreznie s feltüntetnie, más dolog őt ne érdekelje, mert az aprólékos semmik mellett elvész azon mag, melynek már régen gyümölcsös fává kellett volna fejlődnie, teremtve a szeretet, szelídség, jóság s minden magasztos tulajdonok boldogító gyümölcseit. De még itt se álljunk meg... Most fölszabadult a Sátán, és vadul törtet az űrön át a csillagok honába, s ott fog küzdeni, míg vasra verve fogságba esik. (Mennydörgés, villámlás megszűnik, nappali világosság támad.) A Sátánon győz a jó. (Hárfazene.)”
|
