A Biblia a házasságról
Családmodellek
Gyermekeink lelki fejlődésének természetes közege a család. Ma mégis sokan úgy vélik, hogy elsősorban a nevelési intézmények hivatottak arra, hogy biztosítsák számukra a lelki és szellemi kibontakozás feltételeit. Intézetben nevelkedni olyan, mint amikor egy növényt tápoldatban nevelünk. Vannak olyan növények, amelyeknek ez megfelel. A gyermek azonban nem ilyen. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, hogy a mai családok alkalmas környezetet biztosítanak-e az egészséges lelki fejlődéshez.
Nézzük meg hát, milyenek a mai családok! Bizonyára nem teljes az itt látható „család-katalógus”. Megtalálhatók társadalmunkban az ismertetett „fajták” különféle „variációi”, sőt „kereszteződései” is. De nem kétlem, hogy ezek a rajzok a valóságot mutatják be.
A diktátor
Azt hiszi, hogy családja minden tagja érte van. A feleségének az a dolga, hogy őt szolgálja: lássa el étellel-itallal, csillapítsa szexuális étvágyát is. A gyerekek ne zavarják, mindig fogadjanak szót, és nézzenek föl rá tisztelettel.
Ebben a családban senki
sem érzi jól magát. Az asszony azért boldogtalan, mert úgy érzi: nem veszik emberszámba. A gyerekek, ha felnőnek, vagy egy másik zsarnok szolgái lesznek (mert erre kaptak „kiképzést”), vagy ők válnak diktátorokká, hiszen ezt látták, ezt tanulták otthon.
Szerencsére ezt a fajtát csaknem teljesen kiirtották a feminista vadászok. De itt-ott, megbújva fellelhető még. Szívós fajta, mert léte az emberi szív ősi, kiirthatatlan önzéséből táplálkozik.
Az anyakirálynő
A családi élet központi helye a konyha, ezért onnan irányít. Ő a család középpontja: tőle függ az evésivás, az öltözködés, a lakás berendezése és a napirend. Ő tudja, hogy kinek mire van szüksége, és hogy kinek mi a dolga.
Ezért az ő pillantását lesik a többiek. Férje a lába előtt hever, parancsait várja.
De az anyakirálynő pozíciója bizonytalan, mert nem számol alattvalói önzésével. A tündöklésből nagyon könnyen rabszolga sorba süllyedhet.
A cipekedő
Ez az asszony az egész család rabszolgája. Minden teher az ő nyakába szakad: az összes otthoni fizikai munka (bevásárlás, főzés, takarítás). De az ő szoknyájába kapaszkodnak a gyerekek is, mert infantilis apjuk egy közülük, nem várhatnak tőle segítséget, útbaigazítást és döntéseket. Ő jár szülői értekezletekre, ő intézi a lakáscserét, ő fizeti a villanyszámlát. „Amit én
nem csinálok meg” – mondja némi öntudattal és sok keserűséggel –, „azt soha senki nem csinálja meg”.
De ebben a családban a többiek helyzete sem igazán kedvező. A férj a kényelemért személyisége torzulásával fizet. A gyerekek lelki fejlődése is megtörik, mert sem igazi (férfias) férfit, sem igazi (nőies) nőt nem látnak maguk körül.
Az egyenlősdi
|
Korunk házasság-eszménye. Mindkét fél „király” és mindkét fél „háztartási alkalmazott”. Mindkettőjüknek joguk van önálló (a másiktól független) gondolatokra, döntésekre, sőt programokra és célok kitűzésére is. A terheket is „természetesen” mindketten vállalják. Csakhogy (ez előbb-utóbb kiderül) a „természetes” nem azt jelenti, hogy a terhek közös vállalása magától értetődő. Az emberi természet alapvetően én-központú gondolkodásra hajlamosít, ami akadályozza a másik fél megértését.
Jellemző a rajzon, hogy a házas- társak nem néznek egymásra. Miért
is néznének, hiszen elveik függetlenségéből magatartásuk autonómiája is következik. A szülők egymás közti kommunikációjának hiánya oda vezet, hogy a gyerekek nem kapnak egyértelmű útbaigazítást, követésre érdemes példát és célt. Az ókorban a trombita hangjával irányították a csapattestek mozgását a csatában. De „ha a trombita bizonytalan hangot ad, kicsoda készül a harcra?” (1Kor 14,8) A bizonytalanságnál semmivel sem jobb, ha két trombita szól, egymással nem egyeztetett üzeneteket.
A veszekedők
Vajon ezek kommunikálnak?
Az információ átadása kétségkívül folyik, de a vétellel mindkét félnél komoly bajok vannak.
A veszekedőkre éppen az jellemző, hogy biztosak a maguk igazában, de nem képesek átvenni a másik szempontjait és ezáltal megérteni őt.
A családi háborúnak csak vesztesei vannak. Mind a ketten kapnak sebet, mélyet, nehezen gyógyulót, néha halálosat. Szenvednek a gyerekek is, még akkor is, ha a szülők (külön-külön) mindketten szeretik őket. Nem csoda, ha félnek, hiszen azok pusztítják egymást, akiktől az életük függ.
Az elszigeteltek
Páros magányban élnek. Nem válnak el, mert „azt nem szabad”, vagy mert „az sok nehézséggel és bonyodalommal jár”, de valójában nincs már közük egymáshoz, mindketten külön világot hoztak létre maguknak. A férfi – az esetek többségében – a hivatásának, egy társadalmi tevékenységnek vagy a hobbyjának él. Az asszony a házasság fojtogató légköréből – legtöbbször – a gyerekeihez menekül. Nem kétséges: nagyon jó, ha valaki
szenvedélyesen dolgozik, vagy ha teljes odaadással foglalkozik a gyerekeivel. De mindez elhibázott, ha azért teszi, mert házasságának megoldatlan problémáiból menekül.
Ebben a családban senkinek sincs otthona, legfeljebb lakása. A nagy gyerekek csónakja mindkét szülő szigetéhez oda van kötve, de nem tud elmozdulni, mert – noha ragaszkodnak mindkettőhöz – egyikhez se mehetnek.
A csonka család
|
Számuk egyre nő napjainkban.
Egyik-másik városi ember, ha váratlanul hozzájut egy kerthez, esetleg azt hiszi, hogy a növényeket elég elültetni, mert ha megeredtek, nőnek már maguktól, nem kell velük foglalkozni.
Napjainkban sokan gondolkodnak így a házasságról: elég meg
kötni. Ha csalódnak, akkor azt hiszik, hogy a párválasztás volt balszerencsés. Pedig a házastársi kapcsolatot is (mint a fiatal növényt) gondozni kell, hogy életben maradjon és fejlődjön. Aki ezt nem tudja, az a csalódások miatt elkeseredik, sőt sok esetben elválik.
A felek egyike (legtöbbször az asszony) egyedül marad a gyerekekkel. Erejét meghaladó feladatok szakadnak rá ilyenkor, mert egyszerre kell anyának és apának is lennie. A gyerekek lelki fejlődéséhez szükséges nemi szerepminta is eltűnik, mint a „cipekedő” esetében.
Különösen veszélyes csapdát jelenthet az, hogy a magára maradt asszony kielégítetlen érzelmi szükségleteit a gyerekeivel igyekszik kielégíteni. Ezért túlságosan „fogja” őket, nem engedi őket lelkileg felnőni.
A marionett-mester
Az aranyos „nagyi” mindent megtesz a fiatalokért. Meg van győződve arról, hogy azok nélküle semmire se mennének. A lakáshoz is ő segítette hozzá őket, főzni is ő tanítja a fiatal asszonyt, a gyermekneveléshez is ő ért egyedül.
Pedig a Biblia tanítása világos: „A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez.” (1Móz 2,24).
Miközben az idős szülőket tisztelik és szeretik, fontos, hogy a fiatal pár tőlük függetlenül, önállóan alakítsa ki családi életét.
A gyerek-bálvány
|
Talapzata azokból a drága játékszerekből épült, amelyekkel a szülők figyelmüket, törődésüket, idejüket, személyes jelenlétüket váltották ki a gyermekükkel való kapcsolatból. Önmagukat nem adták a gyereknek, most mégis adják neki (a játékszerek után vagy azokkal együtt) a csodálatukat. Közben – éppen ezzel a magatartásukkal – megfosztják őt fejlődésének fontos előfeltételeitől: az életkorának és képességeinek megfelelő követelmények felállításától, a viselkedését szabályozó és egyben biztonságot adó korlátoktól, a frusztrációnak attól a szükséges és optimális mértékétől, amely minden több gyermekes családban természetes úton létrejön, és a tűrőképesség kialakulásának előfeltétele.
A gyermekközpontú család éppen a gyermek lelki fejlődése számára kedvezőtlen, sőt hátrányos.
Aki valóban jót akar a gyermekének, az helyezze a gyermek elé a házastársát. A házastársak közti jó kapcsolat teremti meg azt a légkört a családban, amelyre a gyermeknek – egészséges lelki fejlődése érdekében – szüksége van. A házassággondozás preventív gyermekvédelem.
A pásztor és nyája
Az itt látható családmodellt a Biblia vázolja fel. Ezen a rajzon a szülők „azonos szinten'”, egymással együttműködve tevékenykednek. A férfi nem diktátor. Vezeti a nyáját (a keleti pásztor ma is a nyáj előtt megy), ezért követhető. Életpéldája (hite, szeretete és a jövőbe tekintő optimizmusa) alakítja az őt követők jellemét. Vezető szerepköre tehát szolgálat. Az asszony nem „pulikutya'” mellette, hanem nélkülözhetetlen segítőtárs, akinek a jelenléte és munkája ugyanakkor nem csökkenti a férfi felelősségét. Egyszerre figyel az elől haladó pásztorra és a bárányokra. A pásztor pedig elsősorban a láthatatlan Főpásztorra figyel. Az ő felelőssége ui., hogy „lássa a láthatatlant'”, amire a bárányok még nem képesek. Rejtett jelszava: „Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1Kor 11,1). Gondoskodik a nyáj testi és lelki táplálkozásáról (legelőre vezeti őket). Őrzi a bárányokat a rájuk leselkedő veszélyektől – hosszú botjától félnek a farkasok. Botja kampós vége fegyelmező eszköz is, mert az elcsatangolók hátsó lábába akasztva visszahúzza őket. A biztonságot a nyájnak főleg az adja, hogy szorosan együtt maradnak és nem térnek le az útról, mert a láthatatlan Pásztor nyomdokaiba lépnek. Együtt maradni olyan családok tudnak – a felserdült gyerekek természetes leválásáig –, amelyekben a házastársak kapcsolata meleg, biztonságot adó légkört áraszt.
