A Biblia a magyar képzőművészetben

A Biblia a magyar képzőművészetben

1.

A keresztény művészet irodalmi hajtásai közvetlenül a Bibliából nőnek ki (Pál apostol himnuszai mint új zsoltárok), zenéje, az őskereszténység korától énekelt mizmor, psalmus szintén onnan ered, a képzőművészetnek, ha vannak is bibliai gyökerei (elsősorban az ószövetségi díszítőművészetben, a templomi kul­tusz­ban), első jelentkezéseit nem az ős-, hanem az ókeresztény kortól tarthatjuk számon. A III–IV. századi katakombafestmények, a VI–VII. századi ravennai mozaikok, a VIII–XI. századi keleti minia­túrafestészet próbálkozásai nyomán, görög–római talajról szökkent szárba ez a fajta művészet, hogy azután Nyugat-Európában teljesedjék ki a XII. századtól, a gótika korától, s adja át lassan, de fokozatosan a helyet a muzeális művészetnek mind a plasztikában, mind a grafikában. Filippo Lippiig, Masaccióig, Raffaellóig, Leonardóig és Michelangelóig a művészi technika ezeréves fejlődésmenete vezet, hogy a külső támaszokról, a megrendelők világi és egyházi méltóságainak színrelépéséről ne is beszéljünk.

A Luther-Biblia, 1582, (első kiadás 1532)

Ez a művészet azonban nem minden ízében volt keresztény, s ha valaha látszólag az lett volna is, a szekularizáció a kora reneszánsztól fogva, azaz hat-hétszáz éve alaposan kikezdte, s ahogy látjuk, a csúfolkodó groteszkig meg sem áll napjainkban sem. A nem tisztán keresztény jelleg oka egyértelműen a Biblia számon kívül helyezése volt, amely a constantinusi fordulat (313–321) egyértelmű következménye. A hatalmivá váló egyház kivetette magából a lelki kereszténységet, pompára, díszre pedig azért volt szüksége, hogy a lelki tartalom hiányát pótolja, helyettesítse.

Igen ellentmondásos helyzet áll tehát elő: a világi hatalommal egyre hatalmasabbá növő, Róma-központú hatalmi egyház az építészet, szobrászat, festészet nagyhatású elemeivel vette körül magát, a gondolkodás és a hit elnémítására, a bámulat és a babonás, misztikus életérzés előidézésére. Ezt kereszténynek nevezni csak a fogalmak átértelmezésével lehetséges, de a középkori szinkretizmus természetesen ezt is könnyen tehette meg, hiszen a dolgok mértékéül szolgáló Biblia eltávolításával annak szereztek érvényt, aminek akartak. Az inkvizíciónak és boszorkányüldözésnek a hétköznapi gyakorlatban, az antik felfogás és művészeteszmény sárba tiprásának a tudományban és a művészetekben.

A XVI. századi reformáció – a valdensektől a wycliffitákon és a huszitákon átnyúló előreformációs törekvések után – kétségtelenül rést ütött a több mint ezeréves, művészeteket is pártoló zsarnokság falán. (Minden diktatúra a maga céljaira használja fel a művészetet. Ezt sohasem kellett tanítani: megörökítése a babiloni despota i. e. VII. századi cselekedete, Dániel próféta könyve 3. fejezetében.) A reformáció új fejezetet nyitott a művelődéstörténet minden egyes területén, legalábbis a XVI. század végéig, és a következő elejéig. A természettudományok fejlődni kezdtek, a nyelv, az irodalom – elsősorban a Biblia-fordításoktól – magára talált (Luthertől Miltonig), a zene soha nem látott magaslatokra ívelt (Luthertől Bachig), a képzőművészet pedig a hit általi megigazulást valló (és lutheranizmussal megvádolt) Michelangelótól Rembrandtig szintén történelmének zenitjére emelkedett. Ahogy a Biblia visszakerült az őt megillető helyére, előbb a köztudatban, majd (sajnos jóval később) az olvasáskultúrában is (a XIX. század legelejétől), a tudományban és a művészetekben is csodákra volt képes.

A reformáció kezdeti lendülete azonban már egy-másfél évszázadon belül lelankadt, s ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy egyfelől a tömeges ateizmusnak készítsen utat (a XVIII. századtól mindmáig), másfelől a restauráció képviselői kapjanak erőre – ezt a művészetben barokknak, valamint romantikának, illetve a romantika máig szétszóródó bomlástörmelékeinek szokás nevezni. Hogy a mai kornak sem igazi emberképe, életeszménye sincsen, művészete pedig vergődik: ezt a hamvába holt protestantizmus idézte elő, más szóval az egyre gyengülő világosság miatt ilyen áthatolhatatlan a sötétség.

A dolgok mára odáig jutottak, hogy az egyszer és másodszor is eltorzult kereszténységnél is nagyobb bizalmunk lehet a becsületes ateizmusban, vagy ahogy egy kortárs katolikus szerző nevezte: „A világ ma sósabb, mint az egyház, melynek sónak kellene lennie.”

2.

A Vizsolyi Biblia első kiadásának címlapja, 1590

Magyarország földjére a hittérítés inkább vassal-karddal és erőszakos tizedbeszedéssel tette be a lábát, mintsem a Bibliával. Igaz, mást aligha lehetett várni. Constantinus után közel fél évezreddel, a IX. században, amikor őseink Európa meghódítására nyomultak előre, Róma a sírjából kihantolt, holtan trónra ültetett és ottani megítélése után feldarabolt Formosa pápa botrányától volt hangos. A római admiráció – ahogyan már neveztük: a bámulat – eszménye, akár az önfelmagasztalás, akár a sárba tiprás végleteit követi, egyetlen ügyesen álcázott célt követ, és kíván követtetni is. Ez pedig a romlott és javíthatatlan emberi természettel való szüntelen és terméketlen foglalkozás. A bibliai próféta szerint „minden fej beteg, és minden szív erőtelen” (Ésa 1:5). Az emberi természettől, vagyis született magunktól nem várhatunk sokat, pontosabban semmit, semmi jót nem (Rm 3:10–18; 7:14–24). Nem magunkban, hanem Istenben és Igéjében kell bízni – de hogyan bízhatunk abban, akit és amit nem is ismerünk?

Magyarországon a kereszténység legelemibb alapja sem volt adott 1590-ig, amikor Károlyi Gáspár, az „istenes vén ember” Göncön–Vizsolyban kézbe nem adta a magyar népnek a Bibliát. Egyelőre 800 példányban, és közel 700 évvel e nép honfoglalása után. Hogy micsoda keresztény kultúra volt jelen eddig a Kárpát-medencében: ezt kinek-kinek a megítélésére bízom. A névleges kereszténység mindig veszélyes, az ateizmusnál is veszélyesebb, mert emberi alázatoskodás vagy féktelen büszkeség a jellemzője. A hit ajándéka helyett, amely a Bibliában lelhető fel, az emberi természetet adja, nyűgeivel, betegségeivel együtt, amelyről Ésaiás próféciája így folytatódik: „Miért ostorozzalak tovább, holott a bűnt növelitek? Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, amelyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak.” (1:5–6)

3.

A keresztény festészet a III–IV. századi katakombák világában alakult ki. Az üldözött gyülekezetek a föld alá szorultak, ott tartották istentiszteleteiket és egyéb összejöveteleiket. A katakombákban hozzáférhető alkotások sem kezdetlegesek, sem silányok nem voltak: a görög–római ábrázolási technikák elsajátítását érezhetjük rajtuk. A kiemelt bibliai témák Jézus Krisztussal kapcsolatosak: a megkísértés és a bűnbeesés jelenete (hiszen Jézus győzelme a bűn feletti győzelem), Jónás próféta a töklevél alatt (hiszen Jézus hivatkozott vissza arra, hogy „nem adatik más jel e nemzedéknek, mint Jónás próféta jele”), a beszélgetés a samáriai asszonnyal (a nem zsidók iránt is megnyilvánuló jézusi figyelem és szeretet), az utolsó vacsora (az új szövetség alapítása, emlékfelidézéssel). A katakombafestészet után nagy foghíjakkal következik Ravenna (a bizánci művészet térhódítása mozaikjaival Nyugaton), Gerona (a falikárpit újabb technikájával), majd a román kor szükségképpen gyér falfestészete. A nagyarányú díszítőművészet megjelenése a gótika korától, vagyis a kereszténység születése utáni jó ezer évtől kezdődik.

Magyar földön is maradt nyoma a katakombák világának: a pécsi ókeresztény mauzóleumban található Bűnbeesés és Dániel az oroszlánok vermében témájú falfestmény. Az 1960-as években elkezdett ásatások nyomán véletlenszerűen tárták fel 1975–76-ban. Keletkezési idejükben – a 350–60-as években – a magyarságnak még előszele sem lehetett a Kárpát-medencében. Megemlítjük mint ma magyar földön található bibliai feldolgozást, de részletesebben nem foglalkozhatunk vele. Hasonló a helyzet a román és a gótika korának templomi falfestményeivel. Ezek ugyan már a honfoglaló nép leszármazottainak kezéből származnak Vizsolytól Velemérig, Hidegségtől Feldebrőn és Nógrádsápon át Csarodáig, azonban egyrészt töredékek, másrészt legfeljebb művészi kezdeményeknek nevezhetők. Ugyanilyen elvből kellett kizárnunk a templomi falfestészetet, olajfestményeket is tárgyalásunk köréből. A külföldi mesterek – ha mégoly jelentékenyek is, mint például Maulbertsch – műveivel sem foglalkozhattunk. Magyarországi mesterek alkotásait gyűjtöttük egybe. Az azonban nem lehetett akadály a beválogatásban, ha ezek a Nagy-Magyarország területén született alkotók külföldön tartózkodtak (id. Markó Károly, Zichy Mihály, Szalay Lajos), vagy éppen ott festették-mintázták alkotásaikat (Kunffy: Jób, Munkácsy: Krisztus-trilógia stb.).

Bibliai témákat minden korban ábrázoltak. Persze nagy a különbség a kifejezetten a hit céljai­ra szóló feldolgozás (M. S. mester) és azok között, amelyek esetleg a perspektíva törvényét, a plein air ábrázolás erejét próbálták ki bibliai témaválasztásaikkal. Az előbbi esetben számíthat az ember arra, hogy – az akár kezdetlegesebb technika ellenére is – mélyebb megragadással találkozzék, mint ahogy az utóbbinál is felcsillanhat valami eddig meg nem látott, ki nem fejezett részlet. A Bibliá­val való döntő azonosulásról nyilvánvalóan olyan esetben beszélhetünk, amikor a művész alapos előkészületekhez fogott (Munkácsy), vagy több műve tanúsága szerint otthonosan mozgott annak világában (Borsos, Szúdy).

Ez utóbbiak közül kerülnek ki a magyar grafika élenjáró mesterei a bibliai történetek feldolgozásait tekintve. Leszámítva azt az egyébként súlyos tényt, hogy műalkotások százait-ezreit veszítették el már életükben (Fényes Adolf, Kunffy Lajos, Szúdy Nándor), vagy kallódnak haláluk után (Hegedűs László, Ámos Imre), a magyar képzőművészet legtöbb bibliai témát feldolgozó alkotói a következők (nevük után a ma azonosítható, megnézhető vagy legalábbis régi katalógusokból visszanézhető műveik becsült számát adjuk meg): Szalay Lajos (100–110), Szántó Piroska (80–90), Hegedűs László (60–70), Borsos Miklós (50–60), Szúdy Nándor (35–40), Kondor Béla, Ámos Imre (15–20), Ferenczy Károly (5–10), M. S. mester (6–7).

A bibliai témák – a feldolgozások sűrűségével korántsem egyenértékű „egyeduralma” a barokk koráig tartott. Az egyetemes képzőművészet ebben az időben hozta létre legkiemelkedőbb alkotásait Ravennától Rembrandtig, Monreale és a San Marco mozaikjaitól Michelangelóig, Bertram mestertől Ghibertin át Raffaellóig, Leonardóig, Poussinig, Riberáig, El Grecóig. A XVII–XVIII. század után, ha emlékezetesen is, mégiscsak epizodikusan nyúlnak bibliai feldolgozásig (Goya: Krisztus a Getsemáne-kertben, Delacroix, Van Gogh: Az irgalmas samaritánus, Gauguin: Jákób harca az angyallal, Barlach: Mózes, Meštrović: Jób stb.). Így van ez nálunk is. Ilyen mérlegen a tulajdonképpeni bibliai feldolgozóink között (beleértve a ma elérhető műveket) mindössze Szántó Piroskát, Szalay Lajost, Borsos Miklóst, Szúdy Nándort, Hegedűs Lászlót tarthatnánk nyilván. Róluk ezért beszélünk részletesebben az annotált névmutatóban.

4.

Az, hogy ebben a gyűjteményben a feldolgozások többsége az utóbbi bő 150 évből való, több okból is természetes.

Egyrészt a régi magyar művészet java elveszett a történelmi viszontagságok forgatagában. Jó lenne, ha Kolozsvári Tamástól vagy M. S. mestertől több művet is ismerhetnénk – ahogy jó lenne Szophoklész hét és fél tragédiája mellé a többi százat is odaillesztenünk. De amint az ókorból százszázalékos fennmaradással csak Platón művei jutottak el hozzánk (a nála későbbi Arisztotelész még az ötven százalékot sem éri el, hogy a többiekről ne is beszéljünk), egyelőre örülnünk kell, hogy 1886-ban megrendeztek egy olyan kiállítást, melyen a selmecbányai festőt sikerült kiemelni az ismeretlenségből. Vagy a még borzalmasabb példa: örülnünk kell annak is, hogy egy M. S. mesternél hozzánk jóval közelebb élt festőt a zsákvászoneladástól Gerlóczy Gedeon megmentette, és Csontváry nem csupán régi katalógusok alapján értékelhető.

Kolozsvári Tamás: Kálvária, 1427, tempera, fa, 242x177 cm, Esztergom, Keresztény Múzeum, oltár Garamszentbenedekről bal szárny, felül: Az olajfák hegye, 90x67 cm bal szárny, alul: Keresztvitel, 87x68,5 cm jobb szárny, felül: Mennybemenetel, 90x71,5 cm jobb szárny, alul: Feltámadás, 87x68,5 cm

A festészet nagyarányú fellendülése a XIX. században nem a tehetségek számának megnövekedéséből, nem annyira a témák felszaporodásából magyarázható, hanem elsősorban a megrendelések, a megvásárlás uralkodóvá válásából. Immár nem csak a pápa, a királyok, az arisztokrácia vagy a nemesek engedhették meg maguknak a gyűjtőszenvedély luxusát. A polgári otthonokba is fértek képek. Külföldön már a gazdag flamand és hollandus világban, a XVII. században felszaporodnak a rendelések, nálunk ugyanaz a XIX. század közepe tájától lesz általános, az állami és a magánmegrendeléseket is beleértve.

Festőiskolát egy velencei olasz művész nyitott Pesten (J. Marastoni), később Székely Bertalan Mintarajziskolája, Benczúr Gyula Festőakadémiája vállalt itthoni képzést – miközben a bécsi, müncheni, párizsi festőakadémiák jelentették a következő állomásokat a tehetségüket kiművelni vágyóknak. A Képzőművészeti Főiskola (1908-ig Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző) maga is nagy utat járt be 1871-es alapításától, Kelety Gusztávtól Szinyei Merse Pálig. A lényeg azonban az, hogy egyszerre tanított és egyszerre kötött gúzsba; egyszerre adott lehetőséget és nyújtotta a megkövesedést. A lázadások a plein air, a naturalizmus, az avantgárd jegyében mind ellene folytak – s azután, a klasszicizálódás örök törvénye folytán, a lázadókból gyakran tanárok lettek.

Az intézményesülő művészeti oktatás hamarosan festők és grafikusok százait állította pályára. A kor témái: csendéletek, tájképek, portrék, történeti események megörökítései voltak. A historizmustól a plein airig a fejlődés nyilvánvaló 1850 és 1920 között. Bibliai témák kevéssé kerülhettek szóba, egy-két kivételtől eltekintve. Az egyik ilyen az 1896-os millenniumi kiállítás volt, melynek ki­írásában szerepelt a bibliai tematikára való felhívás. (Ennek lettek is következményei. Kunffy: Jób c. olajfestményénél a festő visszaemlékezését is közöljük.) A másik: a Fraknói-díj kiírása, mely az egyéves római ösztöndíj elnyeréséhez a bibliai és vallásos tárgyú képeknek előnyt biztosított. Ezektől eltekintve a bibliai tematika a templomokba szorult vissza (Hegedűs László: Jézus és a samáriai asszony, Szentes, evangélikus templom). Jellemző esetet őrzött meg a fiatal Fülep Lajos, aki cikksorozatot indított a Modern Művészet és a Hazánk hasábjain 1905-ben, ismert művészek műtermeit látogatva. Benczúr Gyulánál járva a következőkre kérdezett rá:

„– Az emberi szellem filozófiai megnyilatkozása – mondottam – mindenkor nagy jelentőséggel volt a művészetek fejlődésére... Az újkort, teszem, nem Amerika felfedezésénél, hanem a természet felfedezésénél, Giottónál s még inkább Assisi Szent Ferencnél látom kezdődni.

– Igen, igen, Assisi Szent Ferenc, az egy igazi szent. Őt tartom a legigazibb szentnek. Szent Ágoston már logika és szofizma, nagyszerű bizonyító, aki azonban ugyanúgy be tudná bizonyítani állításainak ellenkezőjét is... Nemde?

Igen, gondoltam, de nagyon messze járunk a művészettől s attól, amiért tulajdonképpen itt vagyok. Megint fordítottam egyet:

– A szenteknek ugyebár sok közük van a művészethez – mondottam –, és a Bibliának?

– Igen, nagyon sok; onnan veszi a művészet örökszép tárgyait. Különösen Krisztus életéből, aki elsőrangú szent: azután jön Mária. Péter, Pál, az apostolok és így tovább, örökszép motívumok. Csak a művésznek jól meg kell tudni választania az egyéniségének megfelelő eszméket és témákat, s nem kell a tehetségét kicsinyes dolgokra pazarolnia.” (Kötetben: Fülep Lajos: A művészet forradalmától a nagy forradalomig, I., Bp., 1974, 83. o.)

Az „udvari festő” kissé dodonai választ adott. „Örökszép motívumok” – elegáns, de semmitmondó kifejezés. S egészen pontosan mit is jelent „a tehetség bizonyos dolgokra pazarlása”? Talán célzás a Hegedűs László-féle nagyarányú bibliai művészetre? – Benczúrról tudjuk, hogy csak élete legvégén, s akkor is az I. világháború megrázkódtatása nyomán fordult bibliai témákhoz (Krisztus az Olajfák hegyén, Noli me tangere).

Félreértés övezi a kor nagy festőjének, Ferenczy Károlynak bibliai képeit. A félreértéshez Valér fiának róla szóló könyve is hozzájárult, amikor édesapját vallásilag közömbös embernek írta le. Az igaz, hogy ebben a korszakban a művészek – kevés kivétellel – nem tüntettek sem vallásosságukkal, sem egyházi hovatartozásukkal. A hit természete azonban ezeknél mélyebb kutakból tör elő. A katolikus Zichy pravoszláv környezetben lényegileg protestáns eszmeiség jegyében rajzol és fest. A Krisztus a pápa előtt vagy A Démon fegyverei a magyar képzőművészet első vonalába tartoznak, és ez az „eszmefestészet” ma is kivételes lelki-szellemi erőt ad, esztétikai becse is rendkívüli.

Hogy mennyire nagy szerepe volt ilyen háttéren is a bibliai témáknak, jól szemlélteti a nagybányai festőiskola két kiemelkedő személyiségének összetűzése. Ferenczy Károly és Iványi-Grünwald Béla a Háromkirályok eltérő ábrázolása miatt került egymással szembe, ami szakításukhoz is vezetett. Ferenczy megragadása eszmeileg, festőileg is mélyebb, Iványi-Grünwaldé a mutatósabb, pittoreszkebb.

A két világháború közötti időszakban hasonló helyzettel találkozunk. Derkovits és Egry kétségkívül a szociáldemokrácia és a munkásmozgalom felé viszik el a bibliai témákat, Molnár C. Pál dekoratív egyháziassága viszont nem veheti fel a versenyt az előbbiek kiküzdött művésziességével. Új csapást a szlovákiai Szabó Gyula, a magát katolikusnak valló, de a Bibliát mítoszként kezelő Szalay Lajos jelent az 1940-es évektől fogva. Készülődik azonban a Leonardo és Rembrandt örökségét művészetben, világlátásban egyaránt tudatosan ötvözni készülő Borsos Miklós, ő azonban csak az 1970-es évektől kezdi el gyönyörű bibliai illusztrációit, ahogy szinte vele egy időben Szántó Piroska, Kass János, Hincz Gyula, Reich Károly is.

Úgy tetszhet, az 1948 utáni, főleg első másfél évtized nem nagyon kedvez a keresztény jellegű művészetnek. Magyarországon a moszkovitizmus az úr, az ország szellemi-művészeti életét sztálinisták irányítják. De még ebből az időszakból is hadd idézzünk egy több mint érdekes adalékot, egy történetet, melyet Fodor András naplója örökített meg.

„– Itt volt nálam az Aurél... – kezdi [Fülep Lajos] mesélni, hogy a minap egészen új oldaláról ismerte meg Bernáthot. Verseket olvastak egymásnak. Arany Jánost. – Kérdezte, ismerem-e én az Emlényeket. Mondtam, hogyne! De azért ő fölolvasta. Aztán ahogy végére ért, nagy csönd támadt. Én se szóltam, s látom, leveszi a szemüvegét... és sírt. Ez az ember, akiről azt hittem, hogy száraz, hideg, ateista. Különben egy előzetes beszélgetésen már szó került Istenről, hitről. Ő kifejtette, hogy szerinte kell lennie valaminek, nem olyan értelemben, ahogy a vallások megfogalmazzák, hiszen ha megfogalmazzák, már voltaképpen nincs... De maga az, hogy van gondviselés és van becsület, ez neki elég arra, hogy higgyen benne. Aurél is nagyon bólogatott: igen, kell az embernek a hit.

– Nem tudom, aztán mit szól kedves barátjának [Illyés Gyulának] ehhez a verséhez? (Az Új Hangban megjelent Sors bona, nihil aliudra céloz.) Én csak darabosnak, prózainak találtam, de ő nagyon ingerülten szól róla, hogy valaki le meri írni azt, hogy nincs Isten. Hiszen ezt a villamoskalauzok és a cipészek mondják így, azzal a megokolással, hogy nincs titok többé, van rádió és atom...

– Szerinte ez a nagy vízválasztó, hogy valakinek van-e istene. Illyésnek nincs, és éppen ezért nem lett belőle több. Mert az, hogy valaki a „legnagyobb élő költő” epithetonjával jár a világban, az ma egyenesen bűn. Mivé lehetett volna ezekben az időkben, ha ember is tudott volna lenni. Ő, aki a juhászok küldöttjeként folyton a népet emlegeti, milyen távol van tőle. – Minden viszonylatot csak az eszén keresztül fog fel, hiszen neki az ész a faculté maîtresse. Bosszantó – szerinte –, hogy valaki ilyen ésszel és tehetséggel csak ennyi lett.” (Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal, I., Bp., 1986, 408. o.)

Ha kiállítótermekben nem öltött is testet, amiről magánbeszélgetésekben szó esett, a Biblia iránti érdeklődés nem csappant meg ezekben az időkben sem.

Azt meg már magam is tudom tanúsítani, hogy az 1970–80-as években a művészeti életben egy minden addiginál hevesebb érdeklődés támadt fel a Könyvek könyve iránt. Bizonyára hozzájárult ehhez a több évtizedes kiéhezettség, a Vizsolyi Biblia hasonmáskiadása 1980-ban, az új Biblia-fordítások megszületése katolikus (1971) és protestáns részről (1975).

Ebben az időben akart megbízni a Corvina Kiadó egy szövegében felnőtteknek szóló, rövid összefoglalások elkészítésére, melyhez pályázatot írtak ki neves grafikusok részére. A teremtés, az özönvíz és a tékozló fiú történeteiről kellett próbarajzokat készíteni. Egy országosan ismert és híres művésznek mondtam akkor, nem tudom elfogadni a tékozlófiú-ábrázolásában azt, hogy az atya otthon ül kényelmes székében, és így talál vissza hozzá a fia. A bibliai szöveg tudniillik egészen mást mond. Azt, hogy „mikor még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta az ő szíve, és odafutván...” (Lk 15:20). A festő szó nélkül vitte haza művét, otthon újraolvasta a példázatot, és pár hét múlva jelentkezett a javított változattal.

Ekkor azonban már megcsodálhattuk Borsos Miklós és Szántó Piroska 12–12 lapos címlapjait Rónay György Vigiliájához , s a 80–90-es években az új nemzedék új látásmóddal lépett föl – a bibliai témák feldolgozásában is (Vincellér Imre, Péterfi Gizella, Göblyös Róbert, Zámbó Kornél, Biharváry Zsófia, Füleky Adrienn). A 2000-es években pedig N. Virók Csilla, Szabó Attila, Mészáros Katalin készítettek előtanulmányokon nyugvó bibliai ábrázolásokat.

Hogy Stróbl Alajostól Kisléghi Nagy Ádámon át a 2008-as, három egyház által „A Biblia évé”-nek kikiáltott időszak kiállításdömpingjéig sok minden kimaradt ebből a gyűjtésből, azt terjedelmi okok mellett eszmei okok is magyarázzák. Amikor a Biblia irodalmi feldolgozás-történetét összeállítottam, nyilvánvalóan nem vehettem bele Léo Taxiltól kezdve azokat a megnyilatkozásokat, melyek a meg­értés hiányát iróniával, gúnnyal, gyalázkodással vagy éppen másfajta értetlenséggel pótolták.

Rajz- és festőművészetünk régen is létezett, történeti folytonossága megszakítás nélküli. Szobrászatunk azonban – leszámítva a Kolozsvári testvéreket – Ferenczy István és Izsó Miklós korától támadt fel újra. Összeállításunkban különösen törekedtünk arra, hogy Fadrusz János, Zala György, Vedres Márk, Ferenczy Béni, Bokros Birman Dezső, Medgyessy Ferenc, Kerényi Jenő, Borsos Miklós és Návay Sándor alkotásaival a Biblia-szobrászat elmúlt 100 éve is méltó bemutatást nyerjen.

5.

A Biblia a magyar képzőművészetben gyűjteményt az Oltalom Alapítvány adja ki, melynek birtokában van mintegy negyven szerző több mint száz bibliai tárgyú alkotása a legutóbbi 30-40 év magyar művészeitől (akvarell, olajfestmény, üvegfestmény, akril, pasztell, rézkarc, tűzzománc, szobor, fafaragás). Az alapítvány, melynek célja – az 1991-es alakulásától fogva – a bibliai erkölcs, életmód és művészet terjesztése, az 1990-es évek elejétől gyűjt bibliai tárgyú alkotásokat, s ezeket vándorkiállításként viszi az ország különböző településeire. 2000–2008 között tíz megye mintegy kétszáz városában és falvában jártunk. Van állandó helyszínünk is (Körmend, Biblia-ház). Most ez az album szintén az időtálló művek közé kíván besorakozni.

Néhány évvel ezelőtt a budapesti Magyar Nemzeti Galéria egy nagyszabású Krisztus-kiállítás tervét vetette föl. Az esemény végül is elmaradt, az intézmény igazgatója szerint azért, mert „a szakmai közvélemény megoldhatatlannak minősítette a kitűzött cél megvalósítását”. Kiadvány azonban lett belőle (Krisztus-ábrázolások. Válogatás a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiből. Teart Rt., Bp., 2004.). Ehhez képest szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen kiállításunk Vas megyén kívül Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Tolna, Pest megyét járta be, jelenleg Szúdy Nándor-kiállításunk pedig Csongrád és Békés megyéket. Jelen albumunk – Lőrincz Zoltán úttörő, de kisméretű és jóval kevesebb művet tartalmazó könyvei után – az első nagyszabású vállalkozás a magyar képzőművészet eddig háttérben hagyott, noha jelentős műveket létrehozó bibliai művészetének bemutatására.

6.

Ha megkérdeznének, mit tartok igazán jelentősnek ebből az összeállításból: M. S. mester, Csontváry, Zichy Mihály, Ferenczy Károly és Béni, Szúdy Nándor, Füleky Adrienn és N. Virók Csilla nevét említeném. A szövegekből az is kiderül, hogy miért.

M. S. mester Kálváriájához hasonló Jézus-arcot elvétve sem lehet találni az európai művészetben! Erről az ábrázolásról lerí, hogy alkotója ismerte, személyesen olvasta a Bibliát, az ésaiási Ebed Jahve-jövendöléseket éppúgy, mint Dániel könyve 9. fejezetében azt, hogy „kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz...” Ismerte a második halál tapasztalatáról szóló bibliai tanítást az evangéliumokban és Pál leveleiben: „aki bűnt nem ismert, Isten bűnné tette miértünk...” (II. Kor 5:21). Sem Cranach, sem Velázquez, de még Rembrandt keresztre feszítései sem járnak ott, ahol a Selmecbányán működött mesteré.

S azután itt van nekünk a XIX. század eleji Markó család, Orlai Petrics, Székely Bertalan, akiket kevéssé foglalkoztatott ugyan a bibliai témaválasztás, de mégis útjára bocsátották a legutóbbi másfél évszázad magyar piktúráját, különösen az utóbbi, híres Mintarajziskolájával. S ahonnan szemlénk különösképp meríthetett: a Zichytől Munkácsyn, Csontváryn át a nagybányaiakhoz, szolnokiakhoz, majd második-harmadik nemzedékeikhez vezető út ábrázolásai, kiegészítve természetesen a plasztika jelentős képviselőivel, akiket az imént már felsoroltunk.

7.

A kötetet a bibliai történetek időrendjében előrehaladva állítottuk össze, mert úgy véltük, a gyűjtemény így impozánsabbá válik, megmutatja, hogy a Biblia mi minden részét és milyen mélységben dolgozták föl a szerzők Ferenczy Károlytól és Csók Istvántól Iványi-Grünwaldon, Szúdy Nándoron át Szántó Piroskáig, Prokop Pétertől kortársainkig. A történetek bemutatása mellett az adott feldolgozás erényeinek ecsetelésére törekedtünk. A szerzők teljes munkásságáról szerény összefoglalás szól az annotált névmutatóban. Az európai párhuzamokat a főszöveg alján jeleztük, képben és írásban.

A válogatás terjedelme – 14,5 nagy, B/4-es ív – megszabta persze vállalkozásunk kereteit. Lesznek bizonyára, akik műveket vagy részletek kinagyítását, míg mások az általános kegyességi festészet jelenlé­tét hiányolják. Ez utóbbiakról tudatosan mondtunk le, s csak azt vontuk a feldolgozás körébe, amely magából a Bibliából következik. (Egyetlen határesetünk Csók István Úrvacsorája.)

A szakirodalmat átolvasva, az ország múzeumait, képtárait bejárva mint úttörő vállalkozást helyezzük az olvasó asztalára ezt a könyvet. Azzal a reménnyel bocsátjuk útjára albumunkat, hogy más népek hasonló kiadványai mellett most már valami jelzést mi is tudunk nyújtani (ezért az összefoglalás három nyelven való közlése) arról, milyen bibliai ihletésű alkotások születtek a magyar képzőművészetben.

Kísérje figyelem a műveket és azt a Bibliát, melyet a magyar nép honfoglalása után csak 700 évvel kaphatott a kezébe!

8.

Nem vettük fel gyűjteményünkbe a mégoly híres, de nem egészen a Bibliából származó témákat. (Egyetlen apokrif könyv, például Tóbiás, Judit stb. ábrázolásait sem, a pietàkat, a Mária költött életével kapcsolatos oltárképeket, sorozatokat sem. Michelangelo, aki nagy utat tett meg személyes lelki fejlődésében, legutolsó és legmegrázóbb pietàját Mária Magdolnával s legfőképp Nikodémussal már a Keresztlevétel-jelenet felé irányítja. Az olasz Madonna-ábrázolások sem Jézus születésénél, még kevésbé golgotai halálánál bibliailag nem megalapozottak.) Nem térhettünk ki külföldi mesterek magyar múzeumokban őrzött alkotásaira, de még a hazánkban dolgozó, s itteni kultuszhelyeket díszítő művészek munkáinak számbavételére sem. (Közülük, ahogy már jeleztük, a legtöbb művel Franz Anton Maulbertsch osztrák késő barokk festő van jelen, az esztergomi Keresztény Múzeumtól Sümeg, Szombathely, Sopron, Győr templomaiig.)

Medgyessy Ferenc: A Vizsolyi Biblia nyomtatása, 1942, gipsz, 30x40 cm, a művész hagyatéka

S végezetül, de nem utolsósorban, ne kerüljünk meg egy kardinális kérdést: a képtilalom bibliai tanítását.

Európa képzőművészetének története a bizánci ikonháború évszázadokig elnyúló históriájával kezdődik. Savonarola vagy Kálvin János a tűz martalékává tett képeket a későbbiekben is. A kereszténység máig elég élesen megosztott ebben a kérdésben: vannak, akik nemcsak Isten, Jézus, hanem a „szent történetek” bármifajta ábrázolását a Tízparancsolat II. parancsolatába ütköző bűnnek, bálványimádásnak tekintik, s ugyanakkor vannak, akik a lehető legtermészetesebbnek tartják templomokban, kultuszhelyeken is. Sokan arról sem tudnak, hogy a Tízparancsolatból a középkorban inkább törölték Isten rendelkezését, mintsem fölülbírálták volna az emberi szokást. Így lett más a Tízparancsolat számozása: a III. parancsolat előreugrott, s nyomában a többi is, és hogy meglegyen a tíz, az utolsót kettéválasztották. Az ezeknél is nagyobb torzítás azonban az eredeti IV. parancsolatban a szombatnap vasárnapra változtatása lett, megfosztva e parancsolatot eredeti isteni tartalmától az új, emberi rendelkezés által.

A Bibliát követő keresztény teljesen biztos a II. parancsolat isteni eredetében, de jól figyel a megfogalmazásra is. Ez a parancsolat ugyanis nem általában a bibliai történetek ábrázolását tiltja, hanem csak kultuszcélra való felhasználásukat. „Ne készíts magadnak faragott képet... ne imádd és ne tiszteld azokat...” (II. Móz 20:4–5) – így szól ugyanis a parancsolat. Bármit lehet ábrázolni a Bibliából, csak mértékké és imádat tárgyává ne tegyék azt az ábrázolást. Ezékiás az Isten által készített érckígyót is összetörette, amikor tisztelni kezdték (II. Kir 18:4). Mi sem azért rendeztük e gyűjteménybe a képek, szobrok együttesét, hogy bármiféle kultusz alap­jait vessük meg, hanem azért, hogy megmutassák az elmúlt évszázadok hitét vagy hitetlenségét, művésziségét vagy annak hiányát, azaz hogy tanúságot tegyenek a magyar képzőművészet bibliai témákat feldolgozó értékeiről.

Reisinger János