A Biblia a magyar képzőművészetben
Pál megtérése
Mint már említettük, festészettörténetünkben alig-alig léteznek Pál apostol életéből vett ábrázolások, (damaszkuszi út, Krisztus-megjelenések, Pátmosz stb.). Borsos Miklós ábrázolásai is csak halála után kerültek elő, s özvegye jelentette meg őket a Borsos Miklós üzenete 77 képben (Dunakönyv Kiadó, Bp., 1994) c. gyűjteményben. Ezért közlünk most gyűjteményünkben olyan Krisztus-megjelenést, mely nem szorosan vett bibliai témához kapcsolódik, mégis Krisztus-megjelenés, úgy, ahogy egy szép reményekkel indult, de azután derékba tört karrierű festőnk láttatta. Madarász Viktor Kolajev históriája ez az olajfestmény. Madarász Viktor neve 1848–49-cel, de a mindenfajta magyar újjászületéssel – Zichy Mihályt kivéve – sokkal szorosabban fonódott egybe, mint bárki más festőnké. Ő az életét áldozta a hazáért, s külföldre kikerülve is egyetlen célja volt csupán: 1848 folytatása. Jóval nagyobb formátumú művész volt, mint Orlai Petrics Soma, de még Székely Bertalannál is, aki Mintarajziskolájával megtalálta helyét az 1849 utáni magyar művészeti életben, egészen a századvégig. Madarász párizsi sikerei után (a Hunyadi László siratása világhírt hozott neki) itthon nem találta a helyét. Jó időre az ecsetet is letette. Üzleti vállalkozásai csődbe jutottak, ő maga az újkapitalizmus által kisemmizett ember lett. Patriotizmusa, nemes erkölcsisége azonban ekkor sem hagyta cserbe a Zrínyi és Frangepán... és a Thököly Imre Caraffa előtt festőjét: Az előbbi festményt mintázza a Kolajev históriája, az 1905-ös orosz forradalom egyik részletének feldolgozása.
Jézus mint az egész történelmet figyelemmel kísérő, jóságos Megváltó, Isten gondviselésének végrehajtója áll itt előttünk. A Jelenések könyve bevezetése juthat eszünkbe: „János a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van: Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, aki volt és aki eljövendő, és a hét lélektől, amely az ő királyiszéke előtt van. És a Jézus Krisztustól, aki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből, az ő vére által. És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mindörökkön-örökké! Ámen. Íme eljön a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még akik őt általszegezték is: és siratja őt e földnek minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1:4–8)
Madarász Viktor romantikus, és a romantikát később sem megtagadó festőnk volt. Mint Zichy, nem úszott sem a világ, sem a művészet egykori áramlataiban. „Világidegenség ez a mélye a bölcsnek” – juthatna eszünkbe a XX. századi német líra nagyjának, Gottfried Benn-nek a szava. A művészet, szinte minden ágában, egyébként is a romantika utáni bomlástermék. Hegel a művészet halálát jövendölte kétszáz éve, s ebben az előterjesztésben van valami. Nálunk Berzsenyi próféciáját idézhetjük: A szent poézis néma hattyú, A romantika a legutolsó nagy, egységes illúziója az európai kultúrtörténetnek. S a romantika után minden magán viseli a romantika bélyegét. Madarász és Zichy, akik megmaradtak a XX. század elejére is XIX. század elejieknek, ugyanazok a festészetben, mint Ady az irodalomban, Liszt Ferenc a zenében.
|
