A Biblia a magyar képzőművészetben

Jób és barátai

A nyomorúság idején derül ki, melyik barát az igazi barát. Ez az egyik legrégibb bibliai történetre is igaz, amelynek egyik témája: Jób és barátai kapcsolata.

A történet valamikor nem sokkal az özönvíz után játszódik. Jóbot, a gazdag keleti fejedelmet rettenetes csapások érik: tíz gyermeke veszíti egyszerre életét egy családi ünnepség ideje alatt (rájuk dől a ház), hatalmas állatállományai válnak az elemi csapások és a rablótámadás áldozatává. Felesége és rokonai is szembefordulnak vele, mialatt egészségét is betegségek tucatjai ássák alá. Három barátja egy hétig szólni sem képes, látva ezeket a szörnyűséges csapásokat és bajokat.

Egy hét után azonban megered a nyelvük. Először csak célozgatnak, a Jóbbal folytatott második vitakörben már gyanúsítanak, míg a harmadikban már vádolják: biztosan megcsalta a feleségét! Becsapta a szolgálóit, kizsákmányolva őket! Kell hogy közvetlen oka legyen az ilyen csapásoknak!

Elifáz, Bildád és Cófár – a három barát – igaza alátámasztására az egyéni tapasztalat, a kollektív hagyomány és az indulatosság mértékére hivatkozik. Eltökélten állítják, hogy nekik van igazuk, ők tudják az igazságot. Ugyanilyen igénnyel lép fel Elihu, a negyedik, legifjabb barát is, aki így okoskodik: Örülj, Jób, hogy csak ennyi baj esett veled, és Isten pedagógiai eszköztárában a rossz csiszolóerőnek bizonyul, és tökéletesíti jellemedet.

Kunffy Lajos: Jób, 1896, olaj, vászon, 190x246 cm, Somogytúr, Kunffy Lajos Emlékmúzeum

A barátok érvelését az 1896-os millenniumi kiállításra beadott Kunffy Lajos-festmény kiválóan érzékelteti. Maga a művész több mint fél évszázad múlva így emlékezett vissza első jelentős olajfestményének megszületésére, az alkotást Münchenhez, a vele kapcsolatos bonyodalmakat Budapesthez köti:

„...megindultak az előkészületek a nagy millenáris kiállításra. Pályázatok lettek kitűzve történelmi és bibliai tárgyú képekre. Én elhatároztam, hogy egy aktos képet fogok festeni, mert hiszen próbaköve ez az akadémiai festői képzettségnek. Egy életnagyságú női aktig nem merészkedtem, de úgy gondoltam, hogy egy öregebb férfiaktot jól meg fogok festeni. Így jutottam el a bibliai Jób megfestéséhez, amint barátai vigasztalják. Sikerült egy kitűnően berendezett nagyobb műtermet bérelnem, melyet Öhl nevű cseh festő adott át egy évre, Egyiptomba készülvén. Ez jó választás volt azért is, mert egy épületbe kerültem Eisenhut Ferenccel, aki a legkedvesebb és legelőzékenyebb kolléga volt. Ő, aki sokat járt már Keleten, sok ruhaneműt gyűjtött ott össze, amiket rendelkezésemre bocsátott a Jób barátai részére. Nagy buzgalommal fogtam hozzá a tanulmányokhoz. Hónapokon át rajzoltam és festettem az egyes alakokat, a modelleket többször cseréltem, mielőtt a nagy képhez hozzáfogtam. Eisenhut a Zentai csatátfestette akkor, amit szülőföldje rendelt meg nála a millenáris kiállításra. Szorgalmasan dolgoztunk, s nehogy délben az ebéd miatt sok időt veszítsünk, a házban egy ismerős hölgynél étkeztünk, ami sokkal jobb is volt a vendéglői kosztnál. (...)

Tavasszal elkészült a Jób, de mielőtt Budapestre szállíttattam volna, bemutattam a müncheni kollégáknak és volt professzoromnak, Hollósy Simonnak is. Igen büszke voltam, amikor az egyik barátnak Jób felé vigasztalólag nyújtó kezére azt mondta: aki ezt a kezet így meg tudta rajzolni, attól még sokat várhatunk. Hatalmas keretet csináltattam a képre, a híres Barth müncheni keretezővel, és magam személyesen vittem Budapestre, nehogy a beküldési terminust elmulasszam. Személyesen adtam át a képet Telepy Ká­roly akkori műtárosnak. Mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan hazautaztam Somogyba, szüleimhez. Talán 8-10 nap múlva levél érkezett a Műcsarnokból, amelyben egész egyszerűen közölték, hogy a jury a képet a kiállításra nem fogadta el. Szédültem, amikor a levelet elolvastam. Nem értettem, mi lehet az oka a visszautasításnak, amikor kiváló művészek Münchenben dicséretekkel halmoztak el. Elhatároztam, hogy Budapestre utazom, meg kell tudnom, mi a visszautasításnak az oka. Első utam Vágó Pálhoz vezetett, aki tanárom is volt, és tudtam, hogy tagja volt a jurynek. Leírtam, mit ábrázol a kép. Vágó nagyot nézett, hogy ő ilyen képet nem látott a juryzéskor. Holnap bemegy, mondta, a Műcsarnokba, előkeresteti a képet, talán még lehet valamit csinálni, bár a juryzés már befejeződött, és a jegyzőkönyv le is van zárva. Bizalmam volt ugyan Vágóhoz, de ismerve határozatlanság és energiahiányát a saját ügyeinek elintézésében, nyugtalanságom és izgalmam nem csillapodott. Valahol a Bajza utca körül volt a műterme, és tántorogva távoztam onnan. Szinte öntudatlanul a Műcsarnok felé tartottam, az új Műcsarnok felé, mert a millenáris képkiállítást már ott rendezték, és valahol a Stefánia út sarkán egy fához dőlve lehorgasztott fővel bámultam a nagy kocsikorzót. Délután 5-6 óra közt volt ez. Ragyogó tavaszi napfény aranyozta be a szebbnél szebb fogatokat. Mintha a magyar arisztokrácia versenyre kelt volna, hogy kinek vannak szebb lovai, kocsija, szerszáma. A magyar lótenyésztésnek talán a fénykora volt ez. A kocsikon remek nők foglaltak helyet, és élvezték ezt a gyönyörűséget, amit ez a kocsikorzózás nyújtott. Pálmay Ilka, a szépséges színésznő maga hajtotta lovait. Kifejezésre jutott ebben a kocsikorzóban az a nagy közgazdasági fellendülés, ami az Ausztriával való kiegyezés után a millenniumkor érte el csúcspontját. A kiváltságos osztályok még sértetlenül benne ültek a hatalmukban, és nyugodtan, biztonságban fejtették ki a legnagyobb pompát.

Az én lelki depressziómat, amit oly nagy ambícióval, annyi munkával készült festményem visszautasítása okozott, még jobban aláhúzta ez a ragyogás, az életnek ilyen boldog élvezete, amint a Stefánia úton elém tárult. Fájt, hogy szüleimnek is mily nagy csalódást okoztam, mennyi kiadást müncheni munkálkodásomra, és íme még a kiállításra sem érdemesítették képemet. Nem vártam anyagi sikert a kép kiállításával, mert hiszen egy ilyen nagy képet egy öreg ember aktjával, tudtam, hogy eladni nem lehet, de számítottam erkölcsi elégtételre, komoly művészi sikerre. Annyira kisebbítve, megsemmisítve éreztem magam, hogy öngyilkosságra gondoltam. Ilyen lelkiállapotban támolyogtam visszafelé az Andrássy úton, és valahol a régi Műcsarnok közelében szembejött velem Karlovszky Bertalan, akit már Párizsból ismertem. Ő nemrég költözött onnan haza. Megdöbbenhetett arckifejezésemet látva, mert az kérdezte: mi bajod van? Erre elmondtam, mi történt. A képre ő sem emlékezett, pedig tagja volt a jurynek. Arcán láttam, hogy lelkiismereti ügynek tartja a tényállást kideríteni. Megígérte, hogy ő reggel bemegy a Műcsarnokba, és a képet előkeresteti. Engem értesíteni fog a dologról, jöjjek hozzá ekkor és ekkor. Tőle aztán megtudtam, hogy a kép egyáltalában nem került a jury elé. Egyik oldalteremben az altisztek befordították a fal felé, megfeledkeztek róla, nem látta egy jurytag sem. Mikor Karlovszky a kép qualitásait látta, összehívta a juryt újra, Benczúr elnökkel az élén. A jury elé tárulva a kép, szavazásra bocsátották, egyhangúlag fogadták el, a jegyzőkönyvet kiegészítették, és a jurytagok mind újra aláírták. Elképzelhető, milyen kő esett le a szívemről, amikor Karlovszkytól ezeket meghallottam. Karlovszky lelkiismeretessége és energiája szinte visszaadott az életnek. Mindig hálásan gondoltam ezen cselekedetére. (...)

A millenniumi kiállítás megnyitására Budapestre utaztam. A Jób a Műcsarnok harmadik nagy termének a nyugati fala közepére került, alatta Munkácsy A sztrájkolók című képe volt felakasztva. Jobbról és balról is Munkácsy-képek vették körül képemet. A terem közepén álltam, figyelve, hogy képem milyen hatást vált ki. Az első ismerős, aki elém került, Pállik Béla volt, akit már Münchenből ismertem. Pár szóval elmondtam, hogy jártam a képpel. „Hiszen ez jobb, színesebb, mint a Munkácsyé” – mondta. Tudtam, hogy Pálliknak igen éles nyelve van, és valami „rancuneje” (neheztelése) is volt Munkácsyval szemben, kivel körülbelül egykorú volt, de sokkal szerényebb is voltam, semhogy szó szerint vettem volna Pállik bírálatát, azonban jött azután Vaszary János, aki mint földim és csak két évvel idősebb nálam, behatóan foglalkozott a kép kompozíciójával, és nagyon megdicsérte. Hát így megvolt az elégtételem. A Jób azután Budapesten maradt, és Déry Béla mint a Nemzeti Szalon igazgatója a vidéki városok kiállításain szerepeltette, és nagy terjedelme miatt jó központja volt ezeknek a kiállításoknak. A sok utaztatással meg is rongálták. Végül somogytúri műtermemben helyeztem el több más nagy képemmel, és ez lett az egyedüli, amely a második világháború végén bekövetkezett pusztítást megúszta, mert egy Gál nevű fiatal pap a katolikus templom oltára mögé vitte, és így megmentette. Ezen képemet a Somogy megyei Múzeumnak ajándékoztam húsz más képemmel együtt.” (Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim [1959]. Kaposvár, 2006.)