A Biblia a magyar képzőművészetben
Az úrvacsoraAz ószövetségi páskaünnep helyébe Jézus Krisztus az utolsó vacsorán a maga áldozatára való emlékezést állította. A páskaünnep is szabadulási emlékünnep volt, a zsidó népnek Egyiptomból i. e. 1445-ben történt kivonulására való visszatekintés, mely csaknem ezerötszáz évig volt hatályban. Jézus áldozatára azonban egy minden eddiginél nagyobb szabadítás veszi kezdetét: minden egyes embernek a bűn fogságából való kiemelése, a hit segítségével. Ezért az úrvacsora csak a hívő közösség ünnepe lehet, nem az egész világé vagy a társadalomé. Követői számára alapította a Megváltó. Azoknak, akik elfogadták értük hozott áldozatát, igen, azoknak is emlékezniük kell, mert az ember felejtő lény, és az elemi hála valójában nem csak a világban ritka jelenség.
Az úrvacsorát a keresztények a kezdeti időkben a lábmosással együtt gyakorolták: így ábrázolják a ránk maradt legrégibb alkotások Bizáncból, az ős- és az ókeresztény Nyugat időszakából. Az államegyházzá válás ezt az emlékezést nyilvánvalóan kifordította a sarkából: a lábmosás elmaradt, az erjedetlen szőlőléből – egyházi monopólium lévén – bor lett, a két szín alatti kiszolgáltatásból – a klérus és a laikus megkülönböztetésével – „egy szín alatti áldozás”. És a XVI. századi reformáció sem állította vissza teljesen az eredeti keresztény gyakorlatot, csupán a XIX. századi előreformációs mozgalmak, az 1840-es évektől kezdve, az adventizmussal az élen. Csók István Úrvacsorája (más néven: „Ezt cselekedjétek, az én emlékezetemre”) „egy sáregresi református istentisztelet emléke, müncheni modellekkel. Csupán az előtérben álló kislány modellje volt Csók földije, ő is csak kényszerűségből, mivel az eredetileg kiválasztott müncheni »fehér liliom« megbetegedett. A kosztümök eredetiek voltak, akárcsak a történelmi festőknél... Az 1890-es műcsarnoki tárlaton... a képnek, amelyet ma szinte behízelgően szépnek érzünk, akkoriban nem volt sikere. Mondhatnánk, osztatlan nemtetszést aratott. A közönség, de még a tárlat rendezője sem tudta elfogadni az Úrvacsora finom rajzosságát, sajátos térábrázolását, a belső térben szétszóródó fehér fényt, a pillanatképszerű kompozíciót. Az 1890-es látásmódot bántotta a merész rövidülés, a figurákba belevágó képszél. És ezen nem változtatott a ruhák megfestésének leheletfinom, megtévesztően anyagszerű volta sem, ezt inkább a neoreneszánsz benczúri kelméknél méltányolták: az akkor még »házi ipar«-nak nevezett népművészet értékét a millennium előtt még csak a szakemberek szűk köre becsülte. A kiállított képek (az Úrvacsorával együtt a Krumplihámozók és a Szénagyűjtők) Munkácsynak sem tetszettek.” (Székely András: Csók István, Corvina Kiadó, Bp., 1977, 6–7. o.) Ma már kicsit másképpen tekintünk a képre, hiszen nem csak az igazság, hogy habent sua fata libelli – a könyveken kívül a festményeknek is megvan a maguk sorsa. A református lelkész szakálla, a falak, az úrvacsorai asztal egyszerűsége (még a díszesebb poharat is két kéz fedi el, az osztás pillanatában), s legfőképp a meghatott leány- és asszonyarcok az ünnepi cselekmény hangulatából visszaadják, amit a szekularizált közönség – egykor és most – megérezhetett és megérez: itt valami lelkileg lényeges cselekménynek vagyunk szemtanúi. A krisztusi áldozatra emlékezik a hívők gyülekezete, az egyház, „melyet Jézus Krisztus a tulajdon vérével szerzett” (Ap csel 20:28/b).
|
