A Biblia a magyar képzőművészetben
Az ember teremtése
A Föld teremtésének hatodik napján, „a maga képére és hasonlatosságára” teremtette Isten az embert (I. Móz 1:26–27).
(A héber „cölem” és „dömut” egyaránt jelent külső és belső hasonlatosságot.) Ez az egy mondat mindennél többet fejez ki.
Egyrészt azt, hogy Isten maga is személy, látható, fogható alakja van, úgy, mint ahogyan azt Jézus Krisztus a mennyei Atyáról mondta, amikor e földön járt: „Sem hangját nem hallottátok soha, sem arcát nem láttátok.” (Jn 5:37) Ne antropomorfizáljuk, de ne is spiritualizáljuk Istent! „Az Isten lélek [értsd: személy], és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4:24)
Másrészt: az ember lényege Isten-képűségében van. Ez a lényeg a bűneset után elveszett. Az ember az általa a földi világba beengedett Sátán képmását vette föl, úgy, ahogy Rembrandt Bűnbeesés-rézkarcán láthatjuk: Éva megcsúnyulva, Ádám arca diabolikussá változva. A kép és hasonlatosság eltorzulása a gondolkodás eltorzulásából fakad. Amikor nem a szeretetteljes és igazságos gondolkodás vezeti, az ember eltorzul.
De most még a boldog születés és világra eszmélés pillanatainál vagyunk, amelyek nekünk, magyaroknak Madách nagy művéből visszhangoznak:
ÉVA: Ah, élni, élni: milly édes, mi szép!
ÁDÁM: És úrnak lenni mindenek felett.
Isten kijelölése nyomán az ember a föld urának teremtetett. Ahogy Dávid 8. zsoltárában olvashatjuk: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom –, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábaid alá vetettél.” (4–7)
