A Biblia a magyar képzőművészetbenA Démon fegyverei
A Jelenések könyve kapcsán az eddigieknél több szó esett a Biblia egyik főszereplőjéről: Sátánról. Ésaiás és Ezékiel próféta visszatekintő próféciái (könyvük 14., illetve a 28. fejezetében) mellett az Apokalipszis 12. fejezete beszél részletesen a Föld teremtése előtti mennyei lázadásról. E bibliai részletek nélkül se Milton Elveszett Paradicsoma, se Goethe Faustja, se Madách Az ember tragédiája nem születhetett volna meg. Sátán (héber szó, jelentése: ’ellenség’), Mefisztó vagy Lucifer (latin átírása Ésa 14. fej. alapján, jelentése: ’fényhozó’) egy kivételes tehetségű magyar rajzművésznek és festőnek több képén szerepel. Zichy Mihályról van szó. Fő művét az 1878-as párizsi világkiállítás magyar pavilonjában láthatta volna a közönség – ha már a megnyitó előtti napokban el nem távolítják. A festmény botrányt kavart, mert túlságosan időszerű témát választott, s minősítette az európai állapotokat, és főleg – Zichy, a katolikus – a római pápát, a pápaság történelmét, mely a Bibliában Dániel könyve 7. fejezetétől kezdve a próféciák egyik fő-fő témája. Zichy kiállítótermet bérelt a francia fővárosban, amely előtt sorban álltak az emberek, hogy megnézhessék A Démon fegyvereit (vagy későbbi címén A Rombolás Géniuszának diadalát). Európa más városaiban is „megbuktatták” a képet, itthon ugyan a magyar állam – több más Zichy-alkotással együtt – 1903-ban megvásárolta, de csak a múzeumi raktár számára. Közel hetven esztendei börtön után szabadult ki a mű, de Budapestről Kaposvárra, az ottani megyeházáról pedig a Somogy megyei Zala faluba húzódott vissza, itt látható jelenleg is, bemutatófilmünket itt forgattuk róla A legszebb vonások c. sorozatban (www.eletadotv.hu).
A képnek kissé balra húzó közepén Sátán alakja magasodik fel, ahogy karmesterként – könnyedén és vérszomjasan – vezényel a becsapott emberiségnek. Hogyan is mondja az Apokalipszis 12. fejezete? – „...Sátán mind az egész föld kerekségét elhiteti...” A festmény átlós tengelyében – mely a bal felsőtől a jobb alsó sarokig ível – Sátán mellett a görög mitológiából ismert „párja”, egy szirén csábít el egy férfit felesége és gyermeke mellől, a jobb alsó sarokban pedig Jézusnak Sátánról mondott kijelentése alapján – „embergyilkos volt kezdettől fogva” – az inkvizíció koponyahegyei sorakoznak. Sátán művei az egyéni életben: kísértő, csábító bekebelezése az óvatlanoknak, jóhiszeműeknek.
A horizontális sík – a kép bal oldaláról elindulva jobbra – talán még nagyobb szörnyűségekre mutat rá. Az orosz cár (II. Sándor) bal kezével a kettős keresztet lendítve az ég felé vezeti hadba alattvalóit. A moszkvai nagyfejedelem éppen pisztolyával olt ki egy életet, az orosz–bolgár–török háború hadszínterén. A francia–német háború kárvallottjait látjuk jobbra, Vilmos császár körül a német fejedelmek, kardja alatt III. Napóleon holtteste. A kép jobb oldalán trónol IX. Pius pápa, akinek lábát éppen megcsókolni készül egy magyaros ruhába öltözött férfi – egyedül a magyar püspökök küldöttsége nem szavazta meg 1871-ben, az I. vatikáni zsinaton a pápai csalatkozhatatlanságot –, amikor döbbenten veszi észre az általa felhajlított drapéria alatt: Krisztus keresztje nevében gyilkolták meg az inkvizíció áldozatait! S hogyan kerül egy 1878-ban festett képre a középkori inkvizíció? Úgy, hogy 1867-ben IX. Pius egy spanyol inkvizítort, Pedro de Arbuezt szentté avatott! (Mivel a feldühödött hozzátartozók 1484-ben megölték, így a katolikus egyház mártírja lett. IX. Piust pedig II. János Pál boldoggá avatta. A tények magukért beszélnek...) Arbuez kegyetlenkedéseit Kaulbach, a Zichy-kortárs német mester ábrázolta, a művet szintén bemutatjuk. (Lásd lent!) Fennmaradt vázlatából látszik, Zichy eredetileg Jézust nem tervezte a festményre. Alig több mint öt hónapi munkája alatt azonban a nyomasztó történelmi valóság egyetlen lehetséges megoldásaként Jézus Krisztus mint másodszor dicsőségesen, s még a mi történelmi időnkben megjelenő személye helyet kért magának. Zichy színvázlatnál pontosabb másolatot is készített e hatalmas (4,5x5,5 méteres) olajfestményéről, ezt állandóan magánál hordta (ma a grúziai Tbilisziben látható). Ezen és a festményről készült egykorú fényképfelvételen jól látható, hogy eredetileg a véglegesnél nagyobb, fényesebb bemutatást szánt Jézus megjelenésének. Erről azonban végül is lemondott, így a történelmet az emberi gonoszság kezéből kiragadó Megváltó mandorlába foglalt megjelenése némileg halványabbra sikerült.
A kép célzata azonban így is egyértelmű: a politikai gonoszságoknál félelmetesebbek a vallás, s főleg a Krisztus nevében elkövetett gonoszságok, mert csak kevés ember előtt lepleződnek le, hiszen a brutalitásnál mindig csalókább a szemfényvesztés.
Zichy Antal, a festő politikus édestestvére le szerette volna beszélni öccsét a kép gyakori kiállításáról. Zichy azonban hajthatatlannak bizonyult. Ezt írta A Démon fegyvereiről:„Hadd fussa át képem a világot mint egy fájdalmas és ijesztő sikoltás... Ezt akartam!” Zichy „eszmefestészete” már korai képeitől kezdve érlelődött. A hosszú út, amely 1878-as fő művéhez vezetett, valamikor A mentőcsónakkal (1847) indult el. A háttérben látható elsüllyedt hajóról megmenekült társaság egy csónakban hányódik a tengeren. A tízalakos képen szinte az egész társadalom képviselve van. A veszélyről semmit sem tudó, öntudatlan csecsemő édesanyja ölében, a már nagyobb gyermekét tartó másik anya, egy, a bárka szélére kapaszkodó, menekülni vágyó férfi, két idősebb úr a csónak farában, s a középpontban álló szerzetes a kaftános zsidó kereskedővel: mind-mind remekül egyénített alakok. A szerzetes bal kezében lévő kereszt a festmény eszmei tengelye. (Érdekes itt is a bal kézben lévő korpusz, mint II. Sándornál vagy IX. Piusnál a gelasiusi kettős kulcs – szintén a bal kézben! De a szirén is bal kezével szakítja szét a házaspárt...)
A mentőcsónakkal egy időben készült Krisztus levétele a keresztről a nagy rajzművész és remek kolorista Zichy világszemléletét is tükrözi (természetesen sok más fiatalkori festményével egyetemben, melyeket a látogatók a 2007–2008-as tárlaton láthattak a Magyar Nemzeti Galériában). A megdöbbenést keltő felidézés és a vele párosuló együttérzés kiváltása – ezt tanulta Zichy a bécsi Waldmüller festőiskolájában. Lényegében arisztotelészi, majd klaszszicista-biedermeier kori elvek ezek, a romantika mozgalmas pátoszának sarkantyújában. Zichy élete végéig kitartott e korán megtalált és stabilnak látott eszmeiség mellett, amelyet liberalizmusa tovább erősített. A Bécset Szentpétervárért 1848-ban elhagyó Zichy látszólag ad acta tette ezeket a témáit a következő években. A nagyhercegi szolgálatból már 1849-ben kilépett, a magyar szabadságharc oroszok általi leverése ellen való tiltakozásául. Nem volt ez kis tett I. Miklós („Európa csendőre”) udvarában. Fotók színezéséből, portréfestészetből tartotta fenn magát egy ideig, egyre gyarapodó családjával. S hogy újra visszakerült a cári udvarba, immár II. Sándort szolgálva, s afféle udvari festővé lépve elő, a korai eszmefestészet témáit még inkább jegelte. Akvarell és gouache: ezt a technikát kellett művelnie, a cári fogadások, vadászatok semmirekellő témáit szakmányban megörökítve. Így is festett azért néhány világraszóló képet, egyikük alapján tette szerte Európában híressé őt Théophile Gautier, „monstre de génie”-nek, hatalmas lángésznek nevezve.
Amikor 1874-ben, negyedszázadnyi robot után elhagyta a cári udvart, azt híve, hogy soha sem tér vissza oda, s európai körútra indult, melynek csaknem hat évig tartó végpontja csak Párizs lehetett: az 1870-es években visszafoghatatlanul törtek föl lelkét nyugtalanító témái: az Autodafé, A zsidó mártírok, a Luther Wartburgban s a (már az előző lapokon közölt és elemzett) Krisztus a pápa előtt – az 1878-as fő mű legközvetlenebb előzményei.
Zichy egész életében a megalázottak és megszomorítottak oldalán állt: akiket hitükért, nemzetükért üldöztek. Szentpétervárról is jól érzékelte a Róma által gerjesztett viták valódi célját, a középkori hatalom ismételt visszakaparintásának vágyát. S ő, az anyakönyvileg katolikus mélységesen felháborodott ezen. Felháborodott, hogy Jézus nevében embereket égettek meg (lásd az Autodafé jobbról belógó feszületét), hogy Krisztus nevében az áttérni nem akaró zsidó családokat kifosztják, miközben az apa öngyilkosságokba menekíti családját (lásd a kép közepének felső részén a fiút, aki a feszületet markolássza, talán nem is tud arról, kiket szolgál). IX. Pius 32 évre nyúló, valóban félelmetes pápasága nélkül Zichy szénrajzai nem jöttek volna létre (Luther tintásüvege is a XIX. századi pápa felé fog röpülni). Dosztojevszkij csak ezután, A Karamazov testvérek Nagy Inkvizítorában jön rá arra, ami Zichynél már évtizedekre visszamenő meggyőződés, csak most nyílt lehetősége, hogy ki is fejezze... „A kép csak úgy értékes, ha mond is valamit, ha megvilágít hol egy bölcseleti, hol egy erkölcsi igazságot” – vallotta. Vagyis: a Démont jelenítette meg (a diabolosz görög elnevezés a Bibliában vádolót jelent). Hogyan is mondta kora vallási vezetőinek Jézus? „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja.” (Jn 8:44)
Így tér vissza, kései romantikus művészként, A Századok legendáját író Victor Hugo kortársaként Zichy is démonábrázolásaihoz. A hullócsillagok a Bibliában is megörökített bukás jelképes kifejezése (Ésa 14., Jel 12. fej.), a Szirén a görög mitológiát időszerűsíti a Zola Nanájához készített Modern szirénnel együtt. De Lermontov A Démon-illusztrációjától Madách és Arany illusztrációiig sok Zichy-mű főszereplője lesz az a lény, akit a Biblia megrontott bölcsességű teremtményként állít elénk, akinek napjai meg vannak számlálva, s ahogy egykor lett, úgy fog az ítélet végső befejezése után megsemmisülni. Vigasztaló a bibliai jövendölés mind az Ó-, mind az Újszövetségben: „...többé örökké nem leszel” (Ezék 28:19/b), „...és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat” (Jel 20:9/b).
|
