Szentírás.com cikkekTe kinek adod a dicsőséget?Jézus nyilvános működése során, i. sz. 29. húsvétján ezt mondta Jeruzsálemben az írástudóknak és a nép vallási vezetőinek: „Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek (Jn 5,44)?” Miről beszélhetett itt Jézus? A régi történelmi korokban az emberek sok esetben valamely hadvezérnek vagy a királynak adtak dicsőséget. Az ókori római időkben a császárok követeltek maguknak istenek fiának kijáró dicsőséget és tiszteletet. Az alapvető vallási fogalmakkal rendelkező emberek azonban sok esetben tudják, hogy a „dicsőség” szó Isten és menny világához tartozik. Embereket szoktak dicsérni, de mégis a legtöbben jogosan gondolják úgy, hogy dicsőséget adni azért mégis egyedül csak az Istennek lehet, ez csak neki jár, ez Őt illeti meg. Ezen túlmenően a „dicsőség” fogalmát azonban a legtöbb ember nem ismeri. Pedig ez ma nagyon időszerű, amikor az emberek egymástól, vagy a társadalom egy csoportjától elismerését és tekintélyt, hatalmat akarnak szerezni. Ez nem csak a politikában, és a közéletben van így, hanem megnyilvánul a fiatalok sztárkultuszában, a filmszínészek és énekesek iránti rajongásban, vagy a számítógépes játékok virtuális világában megalkotott hőssel való azonosulásban egyaránt. Minden olyan korban, ahol az ember-dicsőítés „magas lázban égett”, a valódi Istenhit és az Istennek kijáró dicsőség háttérbe szorult, vagy csupán egy szűkebb hívők csoportja körében nyilvánulhatott meg. Mózes egy alkalommal kérte az Örökkévalót, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét. Ekkor az Úr egy sziklamélyedésbe helyezte Mózest, befedte őt a karjával, és amikor elvonult az Isten a sziklarepedés előtt, Mózes hátulról megpillanthatta a mindenség királyát (vö. Kiv 33,18-23). Az arcát nem láthatta, mert az Úrnak be kellett fedezni és takarni Mózest, - mert az Ő jelenléte emésztő tűz a bűnös emberi természet számára, - ezért az Úrnak védenie kellett az ő prófétáját. Mégis, amit Mózes látott, az valami kimondhatatlan lehetett, mert így összegezte Istentapasztalatát: „Az Úr, az Úr (az Örökkévaló), irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja büntetlenül… (a pontosított fordítás szerint: Kiv 33,6-7a)”. Ebben a kijelentésben arra érdemes ezúttal figyelni, hogy Mózes az Isten dicsőségét akarta látni, és az Isten pedig az Ő szeretet-jellemének a gazdagságát mutatta meg. Tehát az Isten dicsősége, az Ő jelleme, és annak a kisugárzása azokra a mennyei lényekre, akik színről színre látják Őt. Ez a dicsőség ragyogta be a betlehemi pásztorokat is, amikor azoknak Isten angyala megjelent és bejelentette a Megváltó születését (vö. Lk 2,9). Amikor Jézus három apostolával felment a Tábor hegyére imádkozni, akkor Mózes és Illés Isten dicsőségének a fényében jelentek meg, és beszélgettek Krisztussal az ő megváltói haláláról, amit Jeruzsálemben kell elszenvednie (vö. Lk 9,30-31). Ekkor láthatta a három tanítvány, hogy Jézus arca imádság közben ragyogott, mint a Nap, és ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár (vö. Mt 17,2). Ekkor felhő takarta be őket és az Atya szózata hallatszott. Az Isten dicsősége leginkább Jézusnak az arcán látszott itt ezen a Földön, mert Ő bűnt sosem követett el, az Atyával állandó benső közösségben volt a Szentlélek által, aki felkente Őt hatalommal és be is töltötte a személyét teljesen. Ezért volt más a názáreti Jézusnak a tekintete, mint a többi emberé, mert abban az Isten békességének és derűjének a mélysége tükröződött. Az arcvonásai a bűnfölötti győzelem mindenkori nyugalmát és tisztaságát sugározta azokra, akik Őrá néztek. Igen, mert Jézus tökéletesen bemutatta jellemével, életével, szavaival, cselekedeteivel és az értünk vállalt keresztáldozatával az Isten jellemének a szépségét. Az Ő jelenlétével valóban elközelgett az Isten Országa. Az emberek mindenhonnan tódultak hozzá és mindenki érinteni akarta Őt, mert erő áradt belőle. Sohasem sietett, mindig volt ideje a tanítványaira, a népre és az egyes emberekre egyaránt. A bűnösökhöz részvéttel volt, mindenféle betegséget meggyógyított, mert vele volt az Isten Lelke. Ő maga mondta, hogy „magamtól nem tehetek semmit (vö. Jn 5,30), és, hogy a tetteket, az Atya viszi végbe általa (vö. ApCsel 2,22). Jézus emberfiaként egy lett közülünk, ott hagyta isteni dicsőségének a trónját és önként vállalva megvetetten halt meg azért, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). Isten azonban igazolta az Ő Fiát, mert harmadnapra feltámasztotta a halálból; a bűn zsoldja a halál, nem tarthatta Őt a hatalmában. A helyettes áldozat bemutatása után eltemették ugyan, de feltámadva jött ki a sírból, hogy minden halandó embernek valódi reménységet adjon arra nézve, hogy Ő lesz majd az, aki a sírokat megnyitja, mert a sírnak és az alvilágnak a kulcsai már nála vannak (vö. Jel 1,18). A feltámadás pillanatától kezdve Jézus visszakapta (és visszavette) az Ő isteni hatalmát és dicsőségét, és most, mint Istenfia és Emberfia jár közben értünk az Atyánál a szentek szentjében (vö. Zsid 8,1-2 / 10,19-22 / 13,8 / 9,12.14-15). Krisztus egyedüli közbenjárói szolgálata (vö. 1Tim 2,5-6: a görögül „meszitész” = közbenjáró) nemcsak arra irányul, hogy eltörölje a bűneinket, amelyeket megvallottunk és megbántunk előtte. Ő nem csak közvetíti az imáinkat az Atyának (természetesen Őhozzá is lehet fordulni az imában, mert Ő valóságos isteni személy az Atyával együtt), hanem ez a közbenjárás arra is vonatkozik, hogy a benne hívőknek elküldi a Szentlelket (vö. Jn 14,15-17). Azok a hívő emberek, akik állandó közösségben akarnak lenni Megváltójukkal, és ez a legfontosabbá válik az életükben, azokat az Igazság Lelke elvezéreli minden igazságra (vö. Jn 16,13), és mint Vigasztaló, lelki sebeiket begyógyítja. Mint Védőügyvéd segíti őket, mint az Igazság Lelke, leleplezi a hazugságot és a bűnt ebben a világban. Akiket már nemcsak kívülről képes ösztönözni, de vezérelni is tud belülről, azok már Isten gyermekeiként élhetnek ebben a világban. „Mert akiket az Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai (Róm 8,14).” Miért írtam le mindezeket? Azért, mert akik naponta hitből élnek és minden szavukat, cselekedetüket, gondolatukat és döntéseiket átadják Krisztusnak (vö. 2Kor 10,5)*, azok jelleme el kezd változni és hasonlítani Krisztus jelleméhez. Jól mondja a közmondás: „madarat tolláról, embert barátjáról ismerik meg.” Ugyan így, aki Krisztus barátja, tanítványa és társa lesz mindenben, az Krisztus jelleméhez válik hasonlóvá. És valaki minél bensőségesebb kapcsolatban él a megváltójával engedelmeskedve az Ő szavainak mindenben, és ellenállva a bűnnek, - annál inkább krisztusi ember válik belőle, és annál jobban visszatükrözi Isten dicsőségét. Az embereket nem téríteni kell, és nem érvelni kell nekik a Szentírásból, nem győzködni arról, hogy mi az igazság, miközben a szeretetparancsot folyton megszegjük, hanem az igazán nagy feladat Krisztussal élni, vele járni a mindennapokban. Hogy ha ez megtörténik, a keresztények arcán és cselekedetein Krisztus jelleme, azaz dicsősége válik láthatóvá. Ez lesz az az erő, ami Krisztushoz fogja vonzani az embereket, és nem a retorikai és szónoki fogások, vagy a pszichológiai trükkök. Éppen ezért a jellemfejlődés az egyetlen igazán nagy feladat, amit valaha is emberre bíztak. Amivel foglakozunk nap, mint nap, ami hatással van ránk, az formálja a jellemünket. Attól függően, hogy Krisztust személve vagy nélküle éljük az életünket, ennek függvényében válunk szép, arányos jelleművé (vö. 2Kor 3,18)*, vagy romlottá ebben az erkölcsileg mindinkább elsötétülő világban. Éppen ezért nagyon időszerű a Jelenések könyvéből ez a felhívás, hogy: „Féljétek az Istent és néki adjatok dicsőséget … (Jel 14,7).” Az istenfélelem nem Istentől való félelmet jelent, hanem Istennek kijáró hódolatot és imádatot, amelyben benne van a megrendülés és a kimondhatatlan tisztelet azért, mert Ő a teremtő, létbenntartó, megváltó és üdvözítő Istenünk. Néki adjunk dicsőséget, és ne a szavainkkal úgy, hogy folyton ismételgetjük azt, hogy „dicsőség”, „dicsőség”, hanem úgy, hogy olyan közösségben élünk vele, amely során visszatükrözhetjük Krisztus jellemvonásait az embereknek! Az ilyen élet dicsőíti meg az Istent. Amikor ilyen Isten dicsőségét sugárzó hívő emberek és hívő csoportok lesznek, akkor lesz az „örökkévaló evangéliumnak” (vö. Jel 14,6) olyan ereje, hogy hirdetése nyomán valódi jelek és csodák fognak történni, ugyan úgy, mint kétezer évvel ezelőtt Jézus és az ősegyház idejében. Valósággal fényleni fog a Föld annak dicsőségétől (vö. Jel 18,1), és akkor az Isten népe ki tudja magából bocsátani ezt a természetfölötti világosságot az életével és a jellemével (vö. Iz 60,1-3). Lehetnek azonban olyanok, akik krisztusi jellemvonások (vö. Gal 5,22) nélkül is tesznek jeleket és csodákat, miközben Jézus nevére hivatkoznak (vö. Jn 7,22-23), de ha az életük nem tükrözi azt a Krisztust, akit hirdetnek, az emberek velük együtt a nagy csaló áldozataivá válnak. A „világ fejedelmének” a hitető képességét rendre alábecsülik azok, akik nem akarják tudomásul venni azt, amit az Isten Igéje vele kapcsolatban kijelent, hogy „a sátán az egész földkerekséget elhiteti (Jel 12,9)”, és aki Jézus szavai szerint megpróbálja elhitetni, „ha lehet, még a választottakat is” (vö. Mt 24,24). Az ősellenség nagy csalásával szemben egyetlen menedékünk lehet: a Szentírás, mint abszolút mérce, és a Krisztussal való állandó és folyamatos életközösség a Szentlélek által. Az lenne a jó, hogy ha az én életem is mind jobban és erőteljesebben tükrözné vissza Krisztus jellemvonásait, mint ahogyan a Hold a Nap fényét az éjszakai égbolton. Adja a jó Isten, hogy ez valósuljon meg, különben amit leírtam, vagy amit elmondok, az csak kiáltó szó maradna a pusztában és „zengő érc és pengő cimbalom”. Rajtam és az olvasón is múlik, hogy Isten kegyelmével együttműködünk-e abban, hogy Isten gyermekeihez méltóan éljünk ezen a Földön. Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Görög-magyar újszövetség, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. revideált kiadás, Kálvin Kiadó, Bp., 2008. / Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, (szerk.) Varga Zsigmond J., Kálvin Kiadó, Bp., 1996.
|