Szentírás.com cikkek„Dicsőséget emberektől nem fogadok el” (Jn 5,41)Jézusnak ez a kijelentése, hogy „dicsőséget emberektől nem fogadok el”, rámutat arra, hogy a megváltás minden egyes lépését mennyire tiszta szándékkal, az Atya és az emberek iránti végsőkig elmenő szeretettel végezte és végzi ma is. Mivel a Szentírás egybehangzó tanúsága szerint Jézus bűntelen volt (vö. Jn 14,30; Zsid 4,15; Iz 53,9b), hozzá nem tapadt az önfelmagasztalásnak, vagy a kevélységnek még az árnyéka sem. Az önistenítés, a kevélység, az önfelmagasztalás tipikusan sátáni vonás, és a sátántól való (vö. Iz 14,12-15; Ez 28,14-17.19; 2Tessz 2,4). Éppen ezért soha egyetlen korszakban sem jellemezheti az Isten szolgáinak munkáját hasonló indíték, hanem sokkal inkább az önző - és önmagát előtérbe helyező „Én” halála, és az önmagát megüresítő alázat szűk ösvénye a járható út. Ezért is mondta Jézus: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye föl az ő keresztjét mindennap, és úgy kövessen engem (Lk 9,23).” Jeremiás próféta szolgálata például hányatatott és szenvedésekkel kikövezett életút volt. Kr. e. 626-ban, húsz éves korában kezdte meg prófétai működését Józiának, Amon fiának, Júda királyának napjaiban, az ő uralkodásának tizenharmadik esztendejében. És Isten igéjét szólta ettől kezdve nemcsak Józiának, de Joákimnak és utódjának Cidkijának uralkodása idején is, még Jeruzsálem Kr. e. 586-os pusztulását követően is (vö. 2Kir 25,1-12). Kimondhatatlan tehertétel volt Jeremiásnak saját népének királyai és papjai ellenében hirdetni az Úr ítéletét és előre megmondani Jeruzsálem pusztulását, amikor mindenki más, - a hamis prófétákat is beleértve - Jeremiás üzenete ellen szólt, békét és győzelmet hirdetett. Isten prófétáját többször nyilvánosan megalázták, börtönbe vetették, az Istentől küldött üzenetét a király a nép nagyjai szeme láttára égette el. Egy hamis próféta nyilvánosan megcsapdosta, végül maga Jeremiás lelki szenvedései közepette odáig jutott, hogy a saját születése napját is megátkozta (vö. Jer 20,15-18). Az Isten mégis egyetlen embert, és még az ő szolgáját, Bárukot használta fel jelül abban a történelmi helyzetben, miközben mindenki más azt hitte, hogy Jeremiásnak egyedül nem lehet igaza, és amit szól, az nem Isten ajkáról való. A babiloni seregek miután lerombolták Jeruzsálemet, és a nép nagyobb részét Babilonba hurcolták, nyilvánvaló lett, hogy amit Jeremiás korábban szólt, az beteljesedett, és, hogy ő Isten igaz prófétája volt a saját népe körében (vö. MTörv 18,15.18-22). Az Úr ebben a helyzetben ezekkel a szavakkal erősítette meg az ő szolgáját: „Mit látsz te Jeremiás? És mondtam: Mandulavesszőt látok én. És mondta nékem az Úr: Jól láttál, mert gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt (Jer 1,11-12).” Ezután Isten kimondja ítéletét a konok, és bűneiből meg nem térni akaró népe fölött: „És kimondom ítéletemet felettük az ő mindenféle gonoszságukért, minthogy elszakadtak tőlem, és idegen isteneknek áldoztak, és tulajdon kezeik munkáit imádták. Te azért övezd fel derekadat, és kelj fel, és mond meg nékik, amit én parancsolok néked; meg ne riadj tőlük… Mert íme, én erősített várossá, vasoszloppá és ércbástyává teszlek ma téged mind az egész földön, Júda királyai, fejedelmei és papjai ellen és a föld népe ellen. Viaskodni fognak ugyan ellened; de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged (Jer 1,16-19).” Mindenki jónak és kedvezőnek látta a történelmi eseményeket és Júda Istennel való formális és az áldozati rendszeren nyugvó kapcsolatát. A Templom Isten jelenlétének a helye hamis biztonságérzetet adott az izraelitáknak, miközben Isten és az ő prófétája világosan látta a nép erkölcsi romlását és hanyatlását. Emiatt Istennek meg kellett engednie történelmi léptékű fenyítékeket, hogy a hívő maradékot meg tudja menteni az örök élet számára. Az Úr a romlás kezdetét nem abban látja, amiben az emberek vélik azt megtalálni. Isten látásmódja szerint Jeremiás korában a borzalmas és rettenetes dolgok a következők voltak: „Borzalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekednek majd utoljára (Jer 5,30-31)?” Ebben az idézetben a legmegdöbbentőbb az, hogy „az én népem így szereti”, és hogy ez az illúzió hamarosan véget ér, mert Nabukodonozor seregei már Jeruzsálem falai alatt táboroznak, és a város sorsa megpecsételtetett. A bibliai régészet figyelemre méltó leletre bukkant Lákis erődített júdeai város feltárása során, ezek a „Lákisi levelek” (osztrakák), i.e. 586-ból. Cserépdarabokra írt üzenetekről van szó. Amikor Nabukodonozor immáron harmadízben büntetőhadjáratával végigsöpört Palesztinán, akkor a serege egyik része Azeka és Lákis, a másik része Jeruzsálem ellen vonult. Előbb Azeka erődvárosa esett el. A városok éjszaka tűzjelzéssel adtak jelt az egyik erődvárosból a másik erődvárosnak, hogy minden rendben van. A Lákisi levelek között a 4-es számú levélen ez áll: „Nem látjuk Azeka tüzeit.” Ez azt jelentette, hogy Azeka elesett, és nemsokára a babiloni seregek őket veszik ostrom alá. A 9-es számú cserépdarabon az áll, hogy „a próféta megerőtleníti a katonák kezeit, ezért félreállítását tervezik”. Ez az üzenet a Bibliában, Jeremiás könyvében is, mint a próféta elleni vád megtalálható: Jer 38,4. Ezeket a teleírt cserépdarabokat, amelyekkel üzentek a város egyik részéből a másikba, Lákis városának a kaputornyában találták meg a régészek, és hűen tanúskodnak a Jeruzsálem harmadik ostroma előtti állapotokról, és Jeremiás kimondhatatlanul nehéz szolgálatáról. Úgy tűnik azonban, hogy még Jeruzsálem eleste után sem tartott bűnbánatot az ott maradt nép, mert fellázadtak a babiloni helytartó ellen, megölték őt annak ellenére, hogy Jeremiás óvva intette ettől, és a prófétát magukkal akarták hurcolni Egyiptomba (vö. Jer 41-43). Nabukodonozor seregei azonban utolérték a lázadókat. Jeremiást a saját honfitársai verték agyon, és ezután ők is az üldözők kardjától hullottak el. Nyugodtan feltehetjük a kérdést: Milyen sors jutott az Isten emberének ebben a sötét történelmi korszakban? Bármilyen rögös életút is jutott neki osztályrészül, de a szolgálatát Isten segítségével elvégezte. Dicsőséget emberektől nem kapott, és nem is fogadott volna el. Pillantsunk ezután Keresztelő János élettörténetéből néhány mozzanatra. Sehol nem olvassuk, hogy Keresztelő János kereste volna a nép vallási vezetőinek a kegyeit, amikor azok a népet félrevezették és a saját hagyományaikat helyezték az Ószövetségi írások fölé. Inkább ezt mondta nekik: „Mérges kígyóknak fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkezendő haragjától megmeneküljetek? Teremjetek hát a megtéréshez méltó gyümölcsöket. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek (Mt 3,7b-8.10b).” Az egyenes és világos, de mégsem goromba beszéd mindenkor a próféták sajátja volt, ez jellemezte Jánost is. És mivel megfedte Heródes negyedes fejedelmet a törvénytelen házassága miatt, osztályrésze a börtön és végül a mártírhalál lett (vö. Mt 14,3-12). Krisztus nem szabadította ki őt, pedig Jánosról és az ő szolgálatáról korábban elmondta, hogy „asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál (Mt 11,11)”. Krisztus tudta, hogy János vértanúságából sokan erkölcsi erőt merítenek a későbbi korok folyamán, amikor az Isten igéjének a képviseletéért börtönt és mártíromságot kell szenvedniük (vö. Jel 2,10-11; 6,9-11; 12,11.17; 20,4). Milyen sors jutott osztályrészül Isten emberének az igazság igéjének a képviselete miatt? Keresztelő János jellemében azonban nem volt helye sem az önfelmagasztalásnak sem a féltékenységnek, sem a kényelmes életvitelnek, sem a simulós, hízelgő beszédnek. Amikor a tanítványai azt mondták neki, hogy Jézus tanítványai többet keresztelnek és Jézushoz jobban tódul a nép, mint ő hozzájuk, akkor ezt válaszolta: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem (Jn 3,30).” Keresztelő János Isten prófétájaként már a szolgálata elején letette az Énjét és az önérzetét. Az énje meghalt, ezért így vallhatott önmagáról: „Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondta Izaiás próféta (Jn 1,23).” Ebből a két szentírási életpéldából is láthatjuk, hogy az Istennel járás folyamán kialakult alázat nem abban mutatkozik meg, hogy valaki halkan, suttogva beszél, visszahúzódik, alázatoskodik mások előtt, hanem abban, hogy nem fogad el emberektől dicsőséget, és nem is keresi azt. Az eredmények láttán nem bízza el magát, és a kudarcok nem törik össze. Egyedül az Isten dicsőségét keresi, és önmagát megtagadva megfeledkezik arról, hogy saját önös szempontjait helyezze előtérbe. Mindaz, aki valóban hívő ember lesz, Krisztushoz válik hasonlóvá (vö. Mt 11,28-30), mert tőle tanulja, és vele együtt végzi a „lélekmentés” művészetét. „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért (Mk 10,45).” A valódi tanítvány saját maga számára is világosságnak tartja Krisztus szavait: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája (Mk 9,35 / Szent Jeromos Kat. Bibliafordítás szerint).” Krisztus mennybemenetele és az első pünkösd után az apostolok szinte mind vértanúságot szenvedtek. Ma, ha azokat, akik önmagukat Jézus tanítványainak vallják, és közben alig éri őket üldözés és megpróbáltatás az igazságért, akkor vajon az igazságot képviselik-e? Az nem lehet, hogy az igazság erejét veszítse az elmúlt évszázadok alatt, hiszen azt láthatjuk, hogy a bűn globális szinten is halált nemz (vö. Jak 1,15), és hogy a Sátán Krisztus második eljöveteléig tovább folytatja mind a hitető, mind az Isten népét üldöző tevékenységét (vö. 2Tessz 2,3-12). Nem sokkal inkább arról van-e szó, hogy a kereszténység ellangyosodott és az igazság mellé hamisság is keveredett az idők folyamán? Befejezésül vizsgáljuk meg még azt, hogy: mi történt a vakon születettel, miután Jézus visszaadta neki a látását (vö. Jn 9,1-41)? Tanúságot tett Jézusról már azelőtt, mielőtt látta volna Őt, hiszen így szólt: „egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok”, és hogy ha Krisztus nem volna Istentől, nem tehetett volna semmit. Erre kidobták őt (vö. Jn 9,34). Ez azt jelenti, hogy kiközösítették őt a zsinagógából. A szülei azonban nem merték megvallani Krisztust, mert féltek, attól, hogy őket is kiközösítik, ezért mondták a főtanács előtt a fiúkkal kapcsolatban: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született. De hogy most miképpen lát, nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg szemét, azt sem tudjuk. Kérdezzétek őt, meg van a kora, majd ő beszél magáról (vö. Jn 9,20-23).” Nem sokkal ezután Jézus találkozott a meggyógyult emberrel, és az teljes hitre jutott. Ekkor Jézus így szólt: „Ítélet végett jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek. És hallották ezeket némely farizeusok, akik vele voltak, és mondták néki: Avagy mi is vakok vagyunk-e? Mondta nékik Jézus: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad (Jn 9,39-41).” Itt a látás és a vakság kifejezést átvitt értelemben értette Jézus. Ő azért jött, hogy „akik nem látnak, lássanak”, azaz nemcsak fizikailag, hanem a hitük szemével is meglássák Jézusban az egyetlen Üdvözítőt. És „akik látnak, vakok legyenek”, vagyis bár szemeikkel látnak, de a szívűk megkeményedett és nem akarnak látni. A Krisztustól származó nagyobb világosság csak elvakította őket, mert az előítéleteikhez és a saját tanításukhoz jobban ragaszkodtak, mint az Isten szavához. Mivel azt mondták, hogy ők mindent tisztán látnak és tudnak, nekik nincsen szükségük a Krisztustól kapott isteni tanításra, ezért megmarad a bűnük. Krisztus csak azokat nem tudja megmenteni, akik nem akarják elfogadni az Üdvözítő feléjük nyújtott, és értük átszegezett kezét! Ha a mindenkori tanítványok sorsa zökkenőmentes és nem hasonlít semmiben sem Jeremiás, Keresztelő János, a vakon született, és a vértanú apostolok életútjához, akkor két lehetőség miatt lehet ez így: 1. Az egyik lehetőség, hogy az Isten embere, és Isten népe nem végzi a Krisztustól kapott felelősségteljes megbízatását (vö. Mt 28,18-20). 2. A másik lehetőség az, hogy az az tanítás, amit hirdet nem azonos azzal a hittel, „amely egyszer a szenteknek adatott (vö. Júd 3).” Így az általa képviselt üzenet nem is válthat ki ellenállást a világ részéről, amely a Sátán kelepcéjében vesztegel, mert több ponton találkozik vagy azonos vele. Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.
|