Szentírás.com cikkek
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9)Isten igéjének, Krisztusnak és az eljövendő Isten Országának egyik alapkifejezése és ígérete a szív békessége. A Krisztus által elmondott hegyi beszéd boldog mondásai szorosan kapcsolódnak egymáshoz és egymásra épülnek (vö. Mt 5,1-12). A címünkben olvasható boldogmondás a hatodik, és szoros kapcsolatban áll az ötödikkel, amit így olvashatunk: „Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják az Istent (Mt 5,8).” Krisztus pedig azt mondta a tanítványainak az utolsó vacsorán, hogy „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek (Jn 15,3).” Tehát az Isten igéjének befogadása, - amely a Szentírás szerint hétszeresen van megtisztítva, - teremti újjá az ember belső világát és teljes lényét. Ez a folyamat a Szentlélek által megy végbe és felülről való újjászületésnek nevezzük (vö. Jn 3,5). Tehát a boldog mondásoknál a tiszta szív megelőzi a békességet, és azt, hogy valaki békességszerző, békességet teremtő és békét sugárzó emberré tudjon válni. Ebből is kitűnik, hogy miért olyan kevés a békességet sugárzó és a másokkal is békességet teremtő ember; azért mert bűnökkel megterhelten sosem tud az ember békességben élni. Dávid mondja a 38-dik zsoltárban, hogy: „nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt” (Zsolt 38,4b). A bűnökkel és törvényszegésekkel teli élet egészen a csontokig hatolhat, nemcsak a lelkiismeret furdalás következtében érezheti magát így az ember, de a különböző pszichoszomatikus betegségek okai is ide vezethetők vissza. A megterhelt lélek előbb-utóbb megbetegíti az egész embert. Izaiás próféta azt írja Krisztus előtt hétszáz évvel, hogy „Nincs békességük az istenteleneknek - mondja az Úr (Iz 48,22)!” Sőt egészen olyanok, „mint a háborgó tenger, mely nem tud megnyugodni, vize sarat és iszapot vet fel … (Iz 57,20-21).” Mindezek alapján láthatjuk, hogy az Isten igéjének hittel engedelmeskedő ember felismeri és beismeri bűneit, törvényszegéseit, önzését és azonnal Krisztushoz, az ő személyes megváltójához megy, aki a keresztáldozatára való tekintettel megigazítja, igaznak nyilvánítja a hozzá térőt. Amint valaki imádságban hittel Krisztus királyi széke elé járul, megbékél Istennel, Isten békessége már az övé. Pál apostol annyira szépen írja le ezt a folyamatot, hogy szó szerint érdemes idézni: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítva nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,17-21).” Mit jelent az, hogy Krisztust bűnné tette értünk? Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy Krisztus bűnössé lett volna azáltal, hogy magára vette a világ bűneit, hanem azt, hogy az Atya úgy bánt bele, mintha ő lett volna a bűnös, azért, hogy a bűneit megvalló embernek kegyelmezhessen. Ezt Jézus önként vállalta el irántunk és az Atya iránti szeretetből. Az Atya is ugyanúgy értünk vállalta ezt a kimondhatatlan áldozatot, amely így egyszerre az Atya és a Fiú közös áldozata lett az elveszett emberért. Mivel Krisztus bűntelenül halt meg, ezért lehetett helyettes áldozattá, ezért szenvedhette el helyettünk azt, amit nekünk kellett volna elszenvedni, mert a „bűn zsoldja (fizetsége) a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban (Róm 6,23).” Tehát Istentől van az, hogy Krisztus megbékéltetett magával. Mi fordultunk el, mi tévelyegtünk, mi lázadunk, mégis ő békéltet. És miután megbékéltetett önmagával, reánk bízta a békéltetés szolgálatát és a békéltetés igéjét. Ennél szebb és nehezebb hivatás nem létezik a világon: ráébreszteni az embereket arra, hogy bűneiket megvallva és elhagyva megbékélhetnek Istennel, mert már Ő előbb megbékélt velük, és ezt Jézus keresztáldozatában nyilvánvalóvá is tette. Mert „nem abban van a szeretet, hogy mi szeretjük az Istent, hanem, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1Jn 4,10). Tehát Isten volt az, aki megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítva nekik az ő bűneiket, hanem Krisztusnak tulajdonította azokat, és Krisztus igaz életét és jellemét, pedig a Krisztusban hívőknek tulajdonítja. Ez azt jelenti, hogy Jézus megváltói halála eltakarja, elfedezi a bűneinket, és bűneink nélkül, Jézus igaz jellemébe öltözötten állhatunk meg az élő Isten előtt. Ezért mondja az apostol, hogy „aki Krisztusban van, új teremtés az”, és mindez ingyen, kegyelemből van (vö. Róm 3,24-25.28; 4,5; 5,1; Tit 3,5; Fil 3,9). Így senki sem dicsekedhet, hogy különb a másiknál, mert minden egyes ember ezen a földön csak ilyen módon lehet igazzá az Isten előtt. Az ember önmagát sem meg nem szabadíthatja, sem meg nem válthatja. Mindez hit által lehet az enyém és a tiéd. És onnan látszik meg, hogy új teremtés vagyok-e Krisztusban, hogy megtartom az Isten parancsolatait (Kiv 20,1-17; Mt 22,36-40), amelyek ettől kezdve már „nem nehezek”: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek (1Jn 5,3).” A küzdelem ezzel még nem ér véget, mert a bűntől megromlott emberi természetem bár a Szentlélek uralma alá került, de bármelyik pillanatban a szemek kívánsága, az élet kérkedése vagy a test kívánsága (vö. 1Jn 2,15-17) következtében lángra lobbantja a bűntől megromlott természetemet, és ha bűnt követek el, a Szentlelket távozásra kényszerítem. Amint megbánom a bűnömet és odaszánom magamat az Istennek, a Szentlélek újra a szívembe költözik és ez által újra az Isten gyermeke vagyok, a menny és az újjáteremtett Föld teljes jogú örököse. Pál apostol nem véletlenül írja, hogy „akiben nincs Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9). Tagjainkat és önmagunkat oda kell szánnunk az élő Istennek nap, mint nap, újra és újra (vö. Róm 12,1-2), ennek következtében a hit által igaznak nyilvánított ember az évek alatt, odaszánása következtében ténylegesen igazzá is lesz, azaz megszentelődik a szeretet és a szolgálat tettei által. Miközben valaki odaszánja magát Krisztusnak, Krisztussal való közösségben Krisztushoz válik hasonlóvá, minél jobban megismeri Őt, annál élesebb fényben ismeri fel a saját erőtlenségét, bűneit és gyöngeségeit, és annál jobban ragaszkodik Krisztushoz. Az Üdvözítő pedig lépésről lépésre a mi közreműködésünk segítségével végigvezet a megszentelődés útján. Amint Istenhez közelebb kerülök, az Ő értékrendje és erkölcsi törvénye lesz a fontos a számomra, és nem a világnak a kétes értékrendje. Így Krisztus szeretete szorongat, kérlel arra, hogy végezzem a békéltetés szolgálatát az emberek között. Nincsen olyan ember, aki az Istennel és az emberekkel való békéltetés szolgálatát végezni tudná Krisztus állandó békéje és szelídsége nélkül. Mivel ez a bűn világában történik, és felkelti az önzésében élő emberek ellenállását, - így bizony fájdalmakkal és kudarcokkal teli szolgálat ez, olyan, amilyen Krisztusé volt itt a Földön. Jézus mégis boldognak nevezi azokat, akik békességszerzők, mert őket az Isten fiainak fogják hívni. Az „Isten fiai” név egy kitüntetés a világmindenség el nem bukott szellemi lényei, az angyalok rendjének a szemében, mert a békéltetés isteni szolgálatát csak az tudja végezni, aki maga is megbékélt Istennel és vele közösségben él. Érdemes tágabb összefüggésben is egy-egy pillantást vetni arra, hogy a békesség mennyire alapfogalom a Bibliában. Krisztust például egyik messiási prófécia a békesség fejedelmének nevezi (Iz 9,6). Ő a béke fejedelme, és „uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége … A seregek Urának buzgó szerelme műveli ezt (Iz 9,7)!” Magáról az Isten Országáról pedig ezt írja Pál apostol: „az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség, és Szentlélek által való öröm” (vö. Róm 14,17-18; Iz 32,17-18). Ott van mindenekelőtt az igazság, mert Isten Országában igazság és igazságosság lesz, senki nem lesz, aki az Isten örök törvényét áthágja, mert minden oda került megváltott, feltámadt vagy Jézus eljövetelekor elragadtatott embernek a szívébe lesz írva az Isten örök erkölcsi rendje, és minden teremtménynek abban áll majd a gyönyörűsége, hogy így szolgálhatja az Urat. Péter apostol írja, hogy „új eget és új Földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3,13). Tehát örök igazság, határtalan békesség és el nem fogyó öröm lesz azok osztályrésze, akik megbékélnek az Istennel. A 37-dik zsoltár szerint „a szelídek öröklik a Földet, és gyönyörködnek nagy békességben” (Zsolt 37,11). Természetesen a majdani újjáteremtett Földről van szó, Jézus is ezt idézte és erősítette meg a hegyi beszédében: „Boldogok a szelídek, mert ő örökségül bírják a Földet (Mt 5,5).” Zakariás próféta könyvében pedig ez Atya és a Fiú közötti „békesség tanácsáról” (békés egyetértésről) olvashatunk (Zak 6,13b); és amit a mindenkori tanítványoknak hirdetni kell, az a „békesség evangéliuma” (vö. Iz 52,7; Ef 6,15). A tanítványoknak, akiket Jézus maga előtt kettesével előre küldött, ezt mondta: „Valamely házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békességnek fia, a ti békességetek azon marad; ha nem tireátok tér vissza (Lk 10,5-6).” A Szentírás mindenki számára egyértelművé teszi azt, hogy „békességre hívott minket az Isten” (1Kor 7,15b), „s Krisztus békéje, amelyre meghívást kaptatok egy testben, uralkodjék a szívetekben” (Kol 3,15). Nincsen helye a keresztény családban az indulatnak, a heveskedésnek, a kiabálásoknak, hanem sokkal inkább a szelídlelkűségnek, a türelemnek, az Isten ígéreteibe vetett bizalomból fakadó derűnek és örömnek (vö. Fil 4,4-7). Végül, de nem utolsó sorban ismételten hangsúlyozom azt, hogy a békesség és a béketűrés a Szentlélek gyümölcse (vö. Gal 5,22). Azokban, akikben a Szentlélek lakik, akik Isten kedvében és szolgálatában akarnak élni szüntelen, azok szívében a Szentlélek létrehozza a szeretetet, az örömet, a békességet, a béketűrést, a kedvességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és a minden területen való mértékletességet. Ha ezek nincsenek, akkor ott helyette a test cselekedetei virulnak: Gal 5,19-21. Ez a Krisztustól származó békesség azonban nem azonos azzal, amikor az embereket kívülről nyugtatják és mondogatják nekik, hogy „minden rendben lesz”, hogy „békesség és biztonság” (1Tessz 5,2-5) van. Ez a hamis békesség és biztonság, ez a hitetés propagandája. Az igazi békesség Krisztustól való, és a Szentlélek gyümölcse az emberi szívben, amelynek nyomán eltűnik a félelem, mert abban Isten Lelke lakik (vö. Jn 14,27). A bűn világában azonban a hívő ember Istentől való békessége állandóan támadva lesz, ez pedig megpróbálja az ember hitét, és megedzi a jellemét, „aki viszont mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mt 24,13). Ilyen megpróbáltatásokat és gyalázkodást élt át Dávid is, és még ki tudja hány hívő ember mind a mai napig: „Mert nem beszélnek békességet, hanem akik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak (Zsolt 35,20).” Krisztus azonban hamarosan szabadulást ígér a benne hívőknek, mert Pál apostol ezt írja: „A békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar (Róm 16,20).” Milyen szép ez az ígéret. Isten rontja meg a Sátánt, de a mi lábaink alatt, azaz a lábunkat nekünk kell a nyakára tenni. Szinte elképzelhetetlen és kimondhatatlan ez a győzelem, és mégis sokak számára igazzá válik (vö. Jel 14,1-5). Még az is szép ebben az ígéretben, hogy „hamar” fog megtörténni. A Sátán és a bűn uralma hamarosan véget ér akkor, amikor Krisztus isteni hatalmának és jogainak teljességével megjelenik az ég felhőin átvenni az uralmat egyszer s mindenkorra a Földünk és az egész világmindenség fölött (vö. Dn 2,44; 6,26; 7,13-14.27; Lk 21,28; 1Kor 15,24-28). Akkor és ennek következtében az univerzum teremtményeinek a békessége és öröme minden értelmet meghaladó lesz. Csupán az a kérdés kedves olvasó, hogy én és te részesei leszünk-e ennek a békességnek. Én akkor leszek igazán boldog, hogy ha ez mindkettőnk számára Isten népével és családommal együtt már valóra vált. Felhasznált irodalom:Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Biblia, Kecskeméthy István fordítása, Koinónia, Kolozsvár, 2009.
|