Szentírás.com cikkekAdjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!Íme, egy másik gyakran félreértett ige, amely az evangéliumokból Jézustól való (vö. Mt 22,21). Természetesen Jézus ajkán nem pontosan így hangzott el, mert csak magyar fordítást tartunk a kezünkben. Jézus minden bizonnyal arámul mondta el, és az evangéliumba ógörögül foglalták írásba „a Szentlélektől vitetve-hordozva az Istennek szent emberei” (vö. 2Pt 1,20-21). A legtöbb ember a címben megadott formában találkozott ezzel a jézusi kijelentéssel, ami nem pontosan adja vissza a szent szöveg eredeti értelmét. Emiatt félreérthető vagy gyakran félre is magyarázható ez a mondat. Nem a tudálékosság vagy a különcködés vezet abban, hogy ennek a valódi értelmét megmutassam az olvasónak, hanem a gyakorlati következmények, amelyek ebből adódnak. A különböző bibliafordítások a fenti értelemben adják vissza az eredeti szöveget, azonban az „adjátok meg” felszólításnál a görög „apodidómi” ige szerepel. Ezek szerint az „apódote” azt jelenti, hogy „adjátok vissza” és nem „adjátok meg”! Apró, de lényeges különbség, mert így a mondat értelme egészen megváltozik: „Adjátok vissza ezért a császárnak, ami a császáré, és ami az Istené, az Istennek!” A mondat valódi értelme a kortörténeti összefüggések megvizsgálása nyomán válik egészen világossá. Jézushoz mentek a farizeusok és a herodespártiak (vö. Mt 22,15-22 / Olvassuk el az evangéliumból a szöveget!), hogy - szó-szerint - „hurkot vessenek, csapdával megfogják” Őt a szavaiban, azért, hogy azután bevádolhassák a felsőbb hatóságoknál. Azért mentek a farizeusok a herodespártiakkal, mert ez a két vallási-politikai irányzat, különböző érdekeket képviselt. Azt kérdezték a Mestertől, hogy „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem szabad?” „Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Ezután elhallgattak és képmutatóan várták a választ. Jézus elvileg bármit válaszol, bajba kerül. A tét az óriási volt, mivel a farizeusok és az írástudók azt tartották, hogy amikor eljön a Messiás, akkor meg fogja tagadni az adófizetést ettől az elnyomó római rendszertől, és lerázva a népről az igát nagyhatalommá teszi Izraelt. Ez volt a dédelgetett álmuk, de csak elméletben. Ezért a kérdés arra ment ki tulajdonképpen, hogy Jézus a Messiás, vagy nem? Hadd lássuk, mit mond magáról, miként nyilatkozik ebben a perdöntő kérdésben. Ha Jézus azt válaszolja, hogy „fizessetek adót”, akkor Ő egyrészt nem lehet a Messiás, másrészt pedig bevádolhatják a főtanácsnál, hogy nem képviseli a vallási-nemzeti érdekeiket. Emiatt Jézus bajba kerül. Nézzük a másik csoportot és azok érdekeit. A herodespártiak császárbarátiak voltak, mert Herodes a császár embere volt, aki pénzen kapta meg a császár alattvalójaként Galilea fölött a királyságot. Ha Jézus azt válaszolja, hogy „ne fizessetek”, akkor bevádolhatják a helytartónál. Emiatt Jézust, mint politikai lázadót ítélhetik el. Egyébként bár Jézus sosem mondta azt, hogy nem kell adót fizetni, mégis ez volt az egyik vád ellene később a főpapok részéről Pilátus előtt (vö. Lk 23,1-2). Jézust egészen más miatt vádolták be Pilátusnál, mint amivel a főtanács halálra ítélte. Az is figyelemre méltó, hogy a gonoszság erői, - akik egyébként nem értettek egyet egymással semmilyen tekintetben, - Jézus, a bűntelen Emberfia ellen összefogtak. Mindig is ez történt a történelemben az igazság hirdetőivel szemben, mert a fennálló gonoszság nem tűrheti el, hogy nyilvánosan leleplezzék. Ezért Jézus halála napján Herodes és Pilátus barátok lettek. Így teljesedett be az egyik Messiásra vonatkozó prófécia (vö. Zsolt 2,2). Jézus válasza csodálatra méltó. Előbb egy dénárt kért, és megkérdezte, hogy „kinek a képe és felirata ez?”, azt válaszolták, hogy „a császáré”. És ekkor adta Jézus ezt a feleletet, amit már ismerünk. A dénárt a császár verette. Az adó, amiről szó van az evangéliumban az nem valami után lévő adó, hanem „fejadó”. Ezt a császár azokra a népekre rótta ki, akiket katonai erejével leigázott. Akik ezt a dénárt használták és fizették a fejadót, azok elismerték Róma önkényuralmát. Jézusnál minden bizonnyal nem volt ilyen pénz, ezért kért egyet, hogy felmutassa azt. Válaszában az isteni bölcsesség briliáns módon nyilatkozik meg, nemcsak azért mert kitért a neki felállított csapda elől, hanem több szempontból is. Egyrészt rámutatott a farizeusok képmutatására, mert ők elméletileg képviselik azt, hogy nem kell adót fizetni a császárnak, de a valóságban ott van a pénz a zsebükben. Ezzel gyakorlatilag elismerik Róma uralmát saját maguk és nemzetük fölött. A Rómától való függetlenség eszméjét képviselték fennszóval, de a valóságban behódoltak neki, mert ezzel a pénzzel adtak és vettek. Másrészt Jézus válaszában több van, mint azaz első hangzásra tűnik. Az „Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré” elv azt jelenti, hogy a pénz a császáré, tehát adjátok vissza neki. És jelenti azt is, hogy Jézus nem azért jött, hogy forradalomra buzdítson és társadalmi rendszerek megdöntésén munkálkodjon, és ezt hagyja örökségül az ő tanítványainak. Jézus úgy változtatott az egyének társadalmi helyzetén, hogy a hozzá fordult beteg-bűnös embert az üdvösség számára mentette meg. Előbb a szívben kell végbemenni a változásnak, ahhoz, hogy körülöttünk a világ is megváltozzon. Az emberek többsége akkor is úgy vélte és ma is úgy gondolja, hogy a társadalom külső törvényhozása, a körülöttünk lévő világ megváltoztatása által lehet jobbá tenni az embereket. Állami törvényekre, a bűnt fékező jogi szabályokra és azok végrehajtására mindenképpen szükség van, mert ezek fékezik a gonoszság erőit ezen a földön (vö. Ter 9,6), azonban a külső törvényhozás az emberi szív önzését sosem tudja megváltoztatni és jobbá tenni. Erre csak az Isten igéjébe vetett hit valamint a Szentlélek hatalma képes az ember életében. Ezért van szükségünk megváltásra és Megváltóra. Jézus válaszában a súlypont azonban a mondat második felén van: „adjátok vissza Istennek, ami az Istené”. Mintha ezt mondaná: - Rendeljétek alá hittel önmagatokat az Írásoknak (az Isten beszédének) és fogadjatok el engem, mint Isten küldöttét, és ne önmagatokat és a saját magyarázataitokat toljátok az Isten és az emberek közé, mert ezzel Istentől raboljátok el a dicsőséget és a népet! Jézusnak ez a gondolata az evangéliumok más szakaszaiból kiderül (lásd: Mk 12,1-12; Mt 15,3.6.9!). Sajnos az akkori Izrael vezetői, és ösztönzésükre a nép nagy része a császárt választotta Isten helyett, mert azt kiáltották később a helytartónak: „Nincs királyunk, csak császárunk van” (vö. Jn 19,15). Ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen a császárt választották, hiszen többször is fellázadtak ellene, hanem azt jelenti, hogy mivel életüket nem rendelték alá az Isten beszédének és Jézus tanításának, ennek egyenes következménye a pusztulás lett, ami Titusz seregei által Kr. u. 70-ben Jeruzsálem és a Templom lerombolásával be is következett. Ha valaki nem az Istent és az Ő beszédét teszi életében az első helyre, az tulajdonképpen nem is adott helyet neki a szívében, ott más valami az úr, és ezt bűnnek hívják. Milyen gyakorlati következményei vannak Jézus szavainak ránk nézve? „Az adjátok vissza …” elv szólt az akkori vallási vezetőknek, és szólhat a mostani egyházi vezetők (és a felekezetek vezetői) egy részének, abban az esetben, ha nem adják vissza Istennek a dicsőséget az által, hogy az Ő beszéde, a Szentírás alapján mutatják be Istent az embereknek, hanem főként a hagyományaik és az évszázadok alatt kialakult egyházi tanítások és az Isten igéjének összevegyítése által. (vö. Mt 15,3.6.9; Jn 4,23-25; Jn 17,17: „a te igéd igazság”; 2 Tim 3,16: „a teljes Írás Istentől lehelt”; Mt 4,4: minden ige, amely „Isten szájából származik”; Mk 12,38-40; Mt 23,5-7.23.28, stb.) Az „adjátok vissza…” elv nem azt jelenti, hogy egy kicsit Istennek is megfelelünk, s egy kicsit ennek a világnak is. Ilyen sehol nincsen a Szentírásban. De jelenti azt, hogy Isten beszédének és az Ő akaratának szabadon, hitből, örömmel és Isten iránti viszontszeretettel alárendeljük magunkat és az életünket. A jó Isten csak az önként, az érdek nélküli szeretetből történő szolgálatot tudja elfogadni az Országa építésében (vö. 2Kor 3,17). Minden nem tiszta indítékból történő cselekvés vagy beszéd értéktelen a menny szemében. Jelenti azt is, hogy Jézus nem lázított a fennálló társadalmi rend, vagy egy elnyomó hatalommal szemben. Még Péternek is azt mondta, hogy: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat, mert aki kardot ragad, kard által vész el.” Miért? A válasznak több oka van. Az egyik mindenképpen az, hogy Isten az, aki „tesz királyokat, és dönt királyokat” (Dn 2,21; Róm 13,1-7), akikre „szükség van” a bűn világában, hogy a mindenség angyalai előtt is nyilvánvalóvá váljék, hogy kinek mi lakozik a szívében, hogy melyik ember válik alkalmassá arra, hogy majd az feltámadás után a bűntelen lények közösségében éljen. Jelentheti azt is, hogy a krisztuskövető ember a különböző politikai erők hatalomért folyatott szélmalomharcába ne bonyolódjon bele, mert ott olyan érdekek és szempontok ütköznek és juthatnak érvényre, amelyeket világosan átlátni a legtöbb esetben lehetetlen. Aki ettől a világtól, kormánytól vagy ellenzéktől, többségtől vagy nemzeti képviselettől, esetleg gazdasági fellendüléstől várja a sorsa jobbra fordulását, az erre a világra és nem Istenre épített. A hívő ember úgy végzi lelkiismeretesen, becsülettel és a legjobb tudása szerint a munkáját ezen a földön, hogy tudatában van annak, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „a mi hazánk a mennyben van”. Arra figyel, amit Krisztus mondott, hogy „az én országom nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36)”, és hittel ragadja meg az Ő ígéretét, amely szerint Krisztus visszatér angyalai kíséretében, drámai módon beavatkozva a mind nagyobb válságba torkolló történelembe, hogy magával vigye övéit (vö. Jn 14,2-3) az Atya országába. Ekkor történik a Krisztusban hívő igazak feltámadása és az élő igazzá lett hívők elváltozása és elragadtatása a mennybe (vö. 1Tessz 4,13-17; 1Kor 15,23). Ezen lehet nyugodtan mosolyogni, akinek ez jobban tetszik, vagy inkább a Bibliában utána nézni ennek, mert eddig minden Krisztus első eljövetelére vonatkozó prófécia hajszálpontosan beteljesedett. Ilyenek például: a Messiás első eljövetele (Szám 24,17 , Mt 2,1-2), születésének a helye és isteni származása (Mik 5,2 , Mt 2,4-6), a Messiás fellépése, szenvedése és halála (Dn 9,24-25 , Zsolt 22, Ézs 53, Dn 9,26: „kiírtatik a Messiás és senkije sem lesz”) valamint a feltámadása (Mt 12,40, Jón 2,1), stb. Miért gondolnánk azt, hogy a Krisztus második eljövetelére vonatkozó jövendölések ne teljesednének be (vö. Mal 3,1-3; Dn 12,1-4.9-10, stb.), és a világmindenséget teremtő Istennek ne lenne hatalma arra, hogy a saját szavainak érvényt szerezzen? Egyedül a mindenható Isten ismeri a jövendőt (vö. Jer 32,27, Jel 1,1), és azt amit ebből a benne hívőknek tudniuk kell, azt kijelentette a prófétái által, hogy ne sötétségen tapogatózzunk, hanem járjunk Isten igéje fényének a világosságában, és aszerint is éljünk. Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004.
|