Szentírás.com cikkek
A „Miatyánk” imádságról (2. rész)Amikor az Istent Atyánknak szólítjuk az imádságban, akinek a lakóhelye a Szentírás szerint a jelenlegi érzékeink által hozzá nem férhető konkrét és valóságos helyen van, az ember az istenfiúi méltóságát kapja vissza, valódi önazonosságra jut: Isten képe és hasonlatossága mind láthatóbbá válik a jellemében (vö. Ter 1,26-26). Hogyan lehetséges ez? A szemlélés törvénye által, mert „amit szemlélünk, olyanná változunk el”. Hogy ha az Istent Atyánknak ismerjük fel, akkor bizalommal fordulunk feléje és ez a kapcsolat a legnemesebb érzéseinket és tulajdonságainkat építi bennünk a Szentlélek által. A „Miatyánk” második kérése: „Jöjjön el a te országod (vö. Mt 6,10a)”. Az eredeti görög szövegben az ország kifejezés helyett a „baszileja” = „királyság”, „uralom” kifejezés áll, tehát nem ország területét jelenti, hanem Isten szeretetteljes uralmát. Sajnos azonban, a legtöbb emberi kifejezésünk már megterhelődött negatív tartalmakkal, és mielőtt az Isten valóságáról szólhatnánk, ezeket a szavakat meg kell tisztítani a rárakódott előítéletektől. Pl.: A „királyság” államforma mindenkiben az önkényuralmat idézi fel a történelem lapjairól, Isten részéről azonban ez nem más, mint az Ő szeretetének az ajándékozása olyan értelmes lényeknek, akik ezt szabadon, örömmel és szeretettel viszonozzák neki és egymásnak a világmindenségben. Amikor azt kérjük, hogy „jöjjön el a te országod”, akkor mindenkor Isten szeretetteljes és az igazságos uralmára kell gondolni, ahol Isten Úrként is a legnagyobb „szolga”, mert Ő ad mindenkinek életet és mindent. Miért kérjük azt, hogy „jöjjön el, az Atyának az uralma erre a Földre”? Értelemszerűen azért, mert jelenleg a bűnbeesés óta nem Isten szeretetének az uralma érvényesül a Földünkön, hanem az ember választásának negatív következményei. Jézus szerint ennek a világnak a láthatatlan fejedelme a sátán (vö. Jn 14,30), de Krisztus a megváltói helyettes áldozata által minden jogot és hatalmat megkapott arra, hogy az elbukott emberiségből a hívők maradékát kiszabadítsa a halál és a sátán fogságából (vö. Dn 7,13-14). Mivel Isten tiszteletben tartja az ember szabad választási képességét és döntéseit, a Krisztus által megszerzett Isten Országa akkor lesz Isten népéé, hogy ha az igényli, kéri, és hittel vágyakozik utána. Isten csak szabad, örömteli, és szeretetből fakadó szolgálatot fogad el. Nála nincsen kényszer, és a manipulálásnak az árnyékát sem ismeri (vö. 2Kor 3,17). Krisztus erkölcsi győzelme a gonoszság erői fölött elegendő bizonyíték az embernek, arra, hogy az Istent tudja választani a saját önzése helyett. Krisztusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavai visszhangozzanak bennünk: „Senki sem jó, csak egyedül az Isten!” (Mt 19,17). Ez az ember és a teremett világ iránti isteni jóság az a hatalom, amelynek, ha nem állunk ellen, mind hasonlóbbá formál minket Krisztushoz. Egyik legelterjedtebb téves elképzelés a keresztények között az a nézet, hogy Isten Országa beépülhet a világ hatalmi struktúrájába még Krisztus második eljövetele előtt. Pedig az Egyház nem Isten Országa a Földön. Azt viszont mondta Jézus, hogy az Isten Országa a hívők közötti szeretetben és a hívők szívében már a Szentlélek által elkezdődött (vö. Lk 17,21). Ez azonban nem ennek a világnak a hatalmi valósága, amelyet jogi szerződésekkel és tanácskozásokkal érvényesíteni lehetne. A kovásznak belülről kell átjárnia a tésztát, és ha a kovász rossz, akkor az egész tésztát megposhasztja. Jézus ezt mondta: „Az én országom nem ebből a világból való” (vö. Jn 18,36). Isten Országa, uralma Krisztus második visszajövetelével fog eljönni azok számára, akik várva várják az Ő megjelenését. Péter apostol azt írja, hogy „mi új eget és új Földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3,13). Ez csak akkor valósulhat meg, amikor a jelenlegi „ég és Föld” már elmúlt (vö. 2Pt 3,10-13; Jel 21,1.5), ám mindez a minden korban élt, és már elhunyt hívők, és a Krisztus eljövetelét megérő hívek számára lesz majd valósággá. Krisztus a világba, minden nemzethez és néphez küldi a tanítványait, azért, hogy hirdessék az evangéliumot, tegyenek tanítvánnyá minden népet és kereszteljenek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (vö. Mt 28,18-20), azonban nem azért küldi őket, hogy azonosuljanak a világgal és egyesüljenek vele. A keresztények világhoz való hasonulása a bennük lévő só ízetlenné válásához vezetett. Ha azonban a só ízetlenné válik, - Jézus szerint - nem való másra, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Amikor a keresztények a világhoz igazodnak gondolkozásuk és életmódjuk által, olyankor elszakadnak Krisztustól és az ő igéjétől. Ajkukkal megvallják, de cselekedeteikkel megtagadják Őt. Amikor egy egyházi közösség vagy felekezet ilyen módon kiüresedik és erőtlenné válik, olyankor keresi a világi hatalom támogatását, hogy elveinek és tanításának érvényt tudjon szerezni politikai síkon is a társadalomban. Ilyen esetben beszél a Szentírás szellemi értelemben vett paráznaságról (vö. Jel 17,1-2). Ez akkor történik, amikor a keresztények a világhoz igazodnak, átveszik annak hagyományait, annak apostoli vagy isteni tekintélyt adnak, és akaratuk érvényesítéséhez az állam támogatását keresik ugyan úgy, ahogyan a középkorban történt. Ha azonban az egyház és az állam szét van választva, akkor minden ember a saját lelkiismereti meggyőződése szerint, és nem egy kisebbség vagy többség akarata szerint tiszteli és imádja az Istent. Amint valamelyik egyházi közösség az állami hatalommal szövetségre lép, annak törvényeit, karhatalmát könnyen igénybe veheti egy másik hívő vagy nem hívő csoport elnyomására és üldözésére. Ezt az élet tanítómestere, a történelem már igazolta. Jézus nem véletlenül mondta, hogy „az én országom nem ebből a világból való”. Jézus sosem kereste a fennálló politikai rend vezetőivel a szövetséget, számára Isten ereje, bölcsessége és szeretete elegendő volt ahhoz, hogy mint elvetett kő, mégis szegletkővé legyen, olyan sziklává, amelyre az egyház és egy új világrend épülhet (vö. ApCsel 4,10-11; Mt 21,42.44; Zsolt 118,22-23; 1Pt 2,4-8). Az a tény, hogy a keresztények azt imádkozzák, hogy „jöjjön el a te országod” azt mutatja, hogy itt a Földön a szemünk előtt nem Isten Országa és nem Isten uralma bontakozik ki. Ezt azért hangsúlyozom, mert sokan azt gondolják, hogy, ha Isten volna, nem engedné meg a rosszat érvényesülni és ilyen mértékben győzni a világban. Ez jó érvnek tűnik, azonban ott hibádzik, hogy ez itt nem Isten Országa. Ha a Földön Isten Országa volna, itt már régen nem lenne bűn, szenvedés, betegség, halál, és a sátán sem létezne. A Földünk jelen vajúdási helyzete azt mutatja, hogy a világunkban - bár Isten megengedő akarata révén, de - még mindig a gonosz erői is érvényesülnek, és a megváltásunk befejezéséhez van még Istennek néhány záróakkordja (vö. Lk 21,28; Zsid 9,28; Jel 22,12). Isten fékezi a történelemnek és a természetnek a pusztító „szeleit”(vö. Jel 7,1), egészen addig, amíg befejeződik a végső nagy, az egész világra kiterjedő evangéliumhirdetés (vö. Mt 24,14). De a bűn bűnnel való büntetését nem fogja megakadályozni olyan régiók, nagyvárosok fölött, ahol az emberek teljesen azonosultak a bűneikkel (lásd Szodoma és Gomora pusztulását). A hívő ember rábízza magát arra az Istenre, akinek „végére mehetetlen a bölcsessége” (vö. Iz 40,28 Károli fordítása), és nem fog csalódni. Az emberek többsége e helyett emberi megoldásokat keres, és mindannyiszor szükségszerűen csalódni is fog, újra és újra építi „a nagy összefogás” Bábelének tornyait, amelyek sosem épülhetnek fel. Ebből kifolyólag meg kell engedjen a Teremtő olyan természetben lejátszódó negatív folyamatokat, nemzeti és országok közötti konfliktusokat, járványokat és egyéb nem kívánatos eseményeket, amelyek révén az emberek feladják azt az elképzelésüket, hogy néhány évtizedre rendezkedjenek be erre a földi életre, hogy utána végleg elvesszenek. Isten annál jobban szereti az embert, semhogy meghagyná abban a hamis illúzióban, hogy itt a Földön is lehet boldog az önmaga vágyait kereső és kielégítő ember. Isten számára ennél végtelenül többet ér minden egyes ember. Ő, aki saját Fiát nem sajnálta, és odaadta értünk, hogyan ne adna oda vele együtt nekünk mindent? (vö. Róm 8,32). „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a Földön is” (Mt 6,10). A Miatyánknak ez a kérése is mutatja, hogy jelenleg nem Isten kifejezett akarata érvényesül ebben a világban, de a hívő emberek hite, imája és szeretete megmozdítja a mindenség karját, és Isten uralma el fog jönni azok számára, akik életüket Krisztus szavaira építették. Az Úr imájának, a Miatyánknak a nem gépies, hanem szívből történő elmélkedő imádkozása, Isten és a hívő emberek élő kapcsolata által az emberi történelmet végül is mindennek ellenére, és mindennek a dacára Isten terveinek a megvalósulás felé mozgatja. Nem lett volna szükségszerű a bűnbeesés és a bűnben-maradás tragikus és nagy vargabetűs történelmét az emberiségnek végigszenvedni. Az ember döntött így, és a döntésével olyan helyzetbe hozta magát, hogy csak Isten megváltási terve és megváltói áldozata által van számára szabadulás és üdvösség. Erről pontos kinyilatkoztatást ad számunkra Isten szava, a Biblia (Jn 3,16; Kol 1,19-20). Aki ezt elveti, az eléggé reménytelen helyzetbe hozza saját magát. A Jelenések könyvében Krisztus elmondja és megmutatja János apostolnak azt, hogy Krisztus második eljövetelét követően a mennyben eltöltött ezer év után maga az Atya fog az emberekkel együtt lakni az újjáteremtett Földön: „Íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük. Az Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És mondta az, aki a királyi széken ült: Íme, mindent újjá teszek. És mondta nekem: ezek a beszédek hitelesek és igazak. És mondta nekem: Meglett. (Jel 21,3-6a)”. Isten akarata, a megváltási terv végül is megvalósul, és ez annyira bizonyos, hogy a kinyilatkoztatás múlt időben közli, mintha már megvalósult volna. Krisztus azt ígérte, hogy: „ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak”. Aki el kezd Krisztus szavai szerint cselekedni, az megtudhatja, hogy amit Krisztus mondott, az Istentől van-e (vö. Jn 7,17). Aki nem akar Isten szava szerint élni, az mindenkor keres kifogásokat arra, hogy miért is jó neki a bűneiben megmaradni. Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Bibliatársulat, Bp., 1997./ Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002. /Biblia, Kálvin János Kiadója, Bp., 2006. / Biblia, Kecskeméthy István ford., Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.
|