Szentírás.com cikkekA búza és a konkolyMinden ember tapasztalja azt, hogy a földi életben van bűn, és gonoszság elburjánzik. Arról kevesebben tudnak, hogy ez a rossz honnan is származik, végül pedig igencsak csekélyre rúg azok száma, akik a Szentírás, Isten szava alapján világosan látják és hiszik azt, hogy a bűn történelme hogyan fog lezárulni és milyen lesz annak a végső kifutása. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédben (példázatban) Jézus erre adta meg a választ (vö. Mt 13,24-30 és 36-43). Ez minden ember számára hozzáférhető, hogy ha elolvassa a példázatot. Azért mondta Jézus, hogy „a mennyek országa hasonlít egy emberhez, aki a földjébe jó magot vetett” (Mt 13,24), - mert az Isten országa létezik ugyan mind Isten székhelye a világmindenségben az el nem bukott, szellemi teremtményekkel együtt, de ugyanakkor a mi számunkra az Isten igéjének a befogadásával és az egész életünket rátevő hitben kezdődik el. Ezért mondta Jézus, hogy az Isten országa köztetek („bennetek”) van. Már az első felütésnél Krisztus világossá teszi azt, hogy Ő, mint Emberfia, csak jó magot vetett a földbe (vö. Mt 13,37). A konkoly, a világunkban és a bennünk lévő rosszat jelképezi, ami nem Istentől való, hanem valamilyen ellenség cselekedte azt. Jézus a megmondja nyíltan, hogy ez az ellenség az ördög, héber nevén sátán, melynek jelentése: ellenség (vö. Mt 13,39). Ez már a Biblia első lapjain kiderül az olvasó számára (vö. Ter 3. fej.). Miért fontos ezt az egyszerű szentírási igazságot hangsúlyozni? Azért, mert a legtöbb ember élete minden nyomorúságáért az Istent káromolja, - aminek sátán, az Isten és ember ellensége „örül a legjobban”, hogy sikerült elhitetnie az emberekkel, hogy minden bajért, gonoszságért és a halálért Isten a felelős. A Szentírás azonban világossá teszi, hogy a bűn idegen betolakodó ebben a világban, a már említett bukott szellemi lény befolyása nyomán és az ember beleegyezésével jött a világunkba, amelyre egyetlen megoldás van, és ez az ember megváltása. Jézustól el kell fogadnunk azt, hogy „az ellenség, aki a konkolyt vetette, az az ördög” (Mt 13,39), „aki nem állott meg az igazságban” és aki kezdettől fogva hazug és gyilkos (vö. Jn 8,44). Az, hogy „nem állott meg az igazságban” azt jelenti, hogy Isten jónak teremtette, mint minden teremtményét, tehát valamikor az igazságban állott, de megfogant benne a bűn (az önzés, a hatalomvágy), így a jelleme eltorzult és gonosszá lett (vö. Iz 14,12-14 és Ez 28,15-17). Az Isten angyalai számára azonban az első pillanatban még Isten szerető jelenlétében sem lehetett világos, hogy a sátán hazudik-e, amikor az Istent vádolja, különösen azért, mert azelőtt még nem volt bűn, és nem ismerhették a bűn pusztító természetét. A mennyei lények nem tudhatták azt, amit csak az Isten tudott, hogy a bűn, amikor teljességre jut, akkor halált nemz (vö. Jak 1,15). Az elején jónak és kívánatosnak tűnik, és csak később lepleződik le, amikor már Isten kegyelmi szabadítása nélkül nincsen menekvés belőle. Ha a sátán lázadásakor a teremtő elpusztítja sátánt, soha el nem múló tehertétel lett volna minden szellemi lénynek az a gondolat, hogy „mi van, hogy ha a vádolónak volt igaza, és Isten azért pusztította el, mert Ő mégsem a szeretet?” Ezért a jó Istennek korlátozva ugyan, de utat kellett engednie a gonoszság erőinek, hogy mindenki számára világossá váljék az, hogy Isten szerető Atyánk, a sátán pedig hazudik és még attól sem riadt vissza, hogy a bűn nélküli Isten Fiát megölje a kereszten. Isten a bűn megjelenése és kiteljesedése ellenére, és azt is beszámítva viszi győzelemre a megváltás művét azok számára, akik hisznek Fiában, Jézus Krisztusban és engedelmeskednek neki (vö. Róm 8,28-30). A bűnbe esés óta Isten minden egyes emberrel együttszenved (vö. Ézs 63,9 Károli fordítása), nem úgy, mint az arisztotelészi istenfogalom, aki mozdulatlan mozgatóként „megpöccintette” a világot és az azóta foroghat tovább a keserű levében. A Teremtő már azzal a biztosítékkal teremtette meg az embert, hogy ha az ember elbukik, és bűnt követ el, akkor úgy fogja megmenteni, hogy „testté lesz” (vö. Jn 1,14) és Fia, Jézus által önként a legnagyobb áldozatot hozza meg az emberért (vö. Zak 6,13; Ter 3,15). Azért, hogy a világmindenségben egyszer olyan összhang és békesség legyen, amilyen a teremtés hetedik napján volt, hogy többé ne romboljon a bűn, a halál és a pusztulás, hanem az élet és az értelem teljessége, bősége lüktessen a legkisebb sejttől kezdve az értelmes lényekig minden teremtményben (vö. Kol 1,12-22. 1Kor 15,24-28. Jel 21,3-8). Istennek meg van a hatalma arra, hogy minden szavát beteljesítse. Erről az evangéliumokban Jézus élete, csodái, halála és feltámadása, valamint a beteljesült bibliai próféciák elegendő bizonyítékot adnak a hívő ember számára. Jézus szerint „a szántóföld pedig a világ, a jó mag az Isten országának a fiai” (Mt 13,38). A négyféle talajba hullott magról szóló példabeszédben azt láthattuk, hogy ott a mag az Isten igéje (vö. Lk 8,11), itt pedig a jó mag az Isten országának a fiai (vö. Mt 13,38). Nincsen itt ellentmondás? Nincsen, mert az Isten országának a fiai az Isten szavától születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), tehát a mag az Isten igéje, ami az emberek jellemében ölt testet. Ezeknek a hívőknek a közössége az egyház, Jézus családja, mindazok, akik hallgatják és megcselekszik az Ő szavait (vö. Mt 12,48-50). A Jézusban hívők közössége a jó mag, a tartóra helyezett mécses, a kovász, amelynek át kell járnia a világot. „A konkoly pedig a gonosznak a fiai”, azok, akik azonosultak a bűnnel és magától értető módon cselekszik azt. „Aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek (Jn 8,34)”, és szolgája annak, aki a bűn szerzője ebben a világban. A bűn zsoldja, az érte járó fizetség viszont a halál (vö. Róm 6,23a), az első és a végső megsemmisítő második halál (vö. Jel 2,11 és 21,8), amit a Szentírás kárhozatnak is nevez. Ez a kép ebben a példázatban ott jelenik meg, amikor az aratáskor (ami a világ vége), a konkolyt összegyűjtik és megégetik. Ez egy megsemmisítő és végleges ítélet azokon, akik a bűnnel azonosultak és nem akartak az életük folyamán Krisztus áldozatát szemlélve, és azt értékelve megváltozni (vö. Jób 22,17). A példabeszédben két meghökkentő ténnyel találkozunk. Az egyik az, hogy a konkoly mikor még zsenge növény, akkor búzának tűnik, és csak miután beérett, akkor látszik meg, hogy az valójában konkoly. Ugyan így sokan látszanak ma is Krisztushoz tartozónak, hívőnek, de valójában az életmódjukkal, szavaikkal és tetteikkel megtagadják Őt és a bűnnek szolgálnak. A „ki mint vet, úgy arat” törvénye szerint pedig le fogják aratni azt, amit elvetettek, és a világ végén mindenki látni fogja a különbséget az Isten szolgája és az között, aki nem szolgálja az Urat (vö. Mal 3,18). A másik meglepő tényező a példázatban a gazdának a szolgáknak adott válasza, akik ki akarták tépni a konkolyt a búza közül: „Nem, nehogy a konkolyt kiszedve, kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig (Mt 13,29-30a, Szt. Jeromos Kat. fordítás).” Két dolog következik ebből a válaszból. Az egyik az, hogy a búzának van ereje felnőni és érett, magokkal teli gabonafejet hozni a konkoly mellett is! A bűnös emberek és az istentelen családtagok ellenére is lehet Istennek tetsző életet élni. Nem állítom, hogy könnyű, de Jézus szerint és a Szentírás más igéi szerint ez Isten Lelke által lehetséges. A bűnös környezet nem mentség a bűnre. Noé egy gonosz nemzetség közepette is igaz emberré tudott válni, mert Istennel járt (vö. Ter 6,9.5.12). A másik, hogy komolyan kell venni azt, amit a gazda mond, vagyis nem kell kitépni a konkolyt, nem kell a bűnt keresni a másik emberben, és nem kell eltávolítani, megölni a másik embert csupán azért, mert másképpen hisz és gondolkodik. Mi emberek senkinek sem láthatunk az indítékai és szándékai mögé, csak egyedül az Isten. „Ami a lelketekben készül, én tudom (Ez 11,5)”, - mondja az Úr. Mi keresztények nem kaptunk arra felhatalmazást az egyházban, hogy valaki belső indítékainak a tisztaságát kétségbe vonjuk. Ezért mindig lesznek látszat-keresztények és hamis hittestvérek a hívek között. A világ végén majd megtörténik a szétválasztás. Ezt most azért nem bízta a jó Isten ránk, mert ő mindenkit meg akar menteni, (mint ahogyan Júdást is meg akarta menteni Jézus) és akit most konkolynak látunk, később még megtérhet. Valamint azt is vegyük figyelembe, hogy mi könnyen tévedhetünk annak megítélésében, hogy ki tartozik igazán Jézushoz. Ez csak az élete gyümölcsei alapján ismerhető fel, abban, ahogyan a többi emberhez viszonyul, és nem abban, hogy az egyházban milyen hivatást, tisztséget tölt be. A másik probléma az, hogy mi önmagunkat általában jónak látjuk, és másban keressük a hibát, pedig előbb a gerendát kellene kivenni a szemünkből, mielőtt a szálkát ki akarnánk venni a másik ember szeméből. A 42. vers pontosított fordításra szorul. A „lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás” helyett „fogak vacogása” a jobb fordítás, ami arra a dermesztő félelemre utal, amiben a meg nem tért bűnösöknek lesz része a második feltámadás után, amikor Istennek ítélő széke előtt, a „Bárány haragja” (vö. Jel 6,16) előtt kell megállni, hogy az ítéletével szembesülve örökre elvesszenek. Isten azonban nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy az megtérjen és éljen. Isten számára minden egyes ember elveszése kimondhatatlan veszteség. Ám ez az ítélet annak az embernek is a legjobb, mert a bűnnel azonosulva, önző életet élve sosem tudna boldog lenni egy bűntelen világmindenség lényei között. Az önző ember nem tudna örülni mások örömének, így pedig nem lehetne sohasem boldog. Akkor meg minek az örök élet? Arra lenne jó, hogy a bűnös élet nyomorúságát időtlen időkig nyúzza és szenvedjen szüntelen. A teremtés könyvében a bűn elkövetése után az első emberpár éppen ezért nem ehetett többé az élet fájáról (vö. Ter 3,24). Láthatjuk, hogy ebben a megvilágításban az ember életében a legszomorúbb és legfájóbb valóság, az elmúlás is kegyelem, mert jobb legfeljebb hetven-nyolcvan évig szenvedni, mint a bűneink láncaival megkötözve örökké. A példabeszéd végkifejletét azonban így zárja Jézus: „akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában (Mt 13,43)”. Ez utalás Dániel könyvére,- amely szerint: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége, és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké (Dn 12,3).” Itt az értelmesek azok, akik befogadták Isten beszédét és ennek következtében, értelmes módon, az Isten örök és változatlan törvényei szerint élnek, valamint segítenek másoknak is Krisztust, az Igazságot megtalálni. A fényességüket pedig az évek küzdelmei során felöltött krisztusi jellemük adja, ami szép és arányos lesz, mint a finoman megmunkált pecsétgyűrű, vagy drágakő az Isten kezében. Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002.
|