Szentírás.com cikkekA borvíztől az örök életre szökellő vízforrásigFöldünk lakosságához képest az iható édesvíz csekély és egyre kevesebb. Afrikai Kongóban például számunkra beláthatatlan mélységből hozzák fel az ivóvizet, miközben a gyergyói medencében több helyen is magától tör fel a semmi mással nem pótolható borvíz és az édes forrásvíz. Az elkövetkezendő években, évtizedekben komoly küzdelem és konfliktus várható nemzetközi szinten is azért, hogy mely hatalom fogja az édesvízkészletek javát valamilyen formában birtokolni. A gyergyói ember mit sem sejt ebből, amikor merít a csomafalvi borvízből, vagy amikor megízleli az újfalvi és a remetei borvizet. Mindegyik vidék a saját vizére esküszik, hogy az a jobb, és nem a másik, miközben mindegyiküknek igaza van. Csak az a kérdés, hogy ezek a vizek meddig maradnak a mieink? Vajon becsüljük-e eléggé őket? Becsüljük-e azt a gazdát, aki megengedi, hogy az udvarán a kútjából hordjuk a vizet? Becsüljük-e a Teremtőt, aki ezt mind nekünk adta? Mennyivel tisztább lenne a gondolkodásunk és csendesebb az otthonunk légköre, hogy ha a nyár hevében borvízzel és nem sörrel oltanánk a szomjunkat. Tudom, emiatt sokan megköveznének engem, de én csak azt írom le, ami az evangéliumban van. Szamaria vidékén, Szikar városában Jézus is megszomjazott és egy hányattatott életű asszonytól kért vizet inni. Ott pihen a kútnak dőlve az isteni Mester, aki valóságos teremtő az Atyával együtt (vö. Kol 1,15-16), és fáradt emberként vizet kér egy olyan nőtől, akinek már öt férje volt. Aki ezt a képet szemléli, és megérti, örökre távol marad minden büszkeségtől és fennhéjázástól. A mindenség Ura tud kérni, tud kezdeményezni és szeretni. Jézus úgy szólítja meg a szamariai asszonyt, hogy vizet kér tőle, azért, hogy az örök élet vizét kínálja fel neki. Az asszony, lépésről lépésre megérti, hogy ez az izraelita férfi (vö. Jn 4,9) nagyobb, mint Jákob pátriárka (vö. Jn 4,12), Úr ő (vö. Jn 4,15) és próféta (vö. Jn 4,19), sőt maga a Messiás (vö. Jn 4,25-26). Mindez egy kút mellett egy négyszemközti beszélgetésben és a vízről való társalgás közben válik világossá az asszony számára. „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne (Jn 4,14)” – mondta Jézus. Víz nélkül nincsen élet! De Szentlélek nélkül sincsen istengyermeki élete egyetlen embernek sem. Az örök életre szökellő vízforrás a szívben, az a kútfő, amely a Jézus Krisztusba vetett hit által közvetlen, élő és folyamatos kapcsolatban van a jó Istennel. Nem kívülről, hanem belülről ad életet, reményt, örömet és békességet bármilyen körülmények között. Ez a kapcsolat a szívünkbe (elménkbe) árasztott Isten Lelke által lehetséges. Aki ebből a vízből egyszer is ivott, nem kívánja a limonádét, amelytől ismételten csak megszomjazik és mind szomjasabb lesz. Normális ember nem iszik limonádét és löttyöt, ha egyszer ihat forrásvizet is. Mi ez a szirup, vagy limonádé? Minden olyan szórakozás, amitől nem megpihen az ember, hanem elfárad és kiég. Hogyan lehet kikapcsolódni és megpihenni olyan szórakozástól, ivászattól és kicsapongástól, amitől az ember még fáradtabb lesz, és szüksége van még egy napra, hogy össze tudja szedni magát. Ez a szirup. Aki szirupot iszik, az ismét megszomjazik. Mint ahogyan nem cserélném fel a csomafalvi borvizet colával, úgy az istengyermeki életet sem érdemes lecserélni még egy pillanatig sem olyan élvezetekre, amitől az ember nem több, hanem egyre kevesebb és egyre csökevényesebb lesz. Sajnos mégis ezt tesszük mindannyian, amikor nem az Isten életre hívó szavára, hanem a körülményeknek, a környezetünknek, és a belső nem hiteles vágyainknak engedünk. Igen, az ember elcsökevényesedik, elsatnyul, eltesped a bűneiben, és a megromlott életmód következménye az lesz, hogy már jobban kívánjuk a limonádét, mint a borvizet. A szamáriai asszony egyre szerencsétlenebb és megvetettebb helyzetbe került azzal, hogy öt férje volt, s akivel akkor élt, az sem volt a férje (vö. Jn 4,18). Dél tájban ment a kútra meríteni, hogy ne kelljen senki megvető vagy élcelődő szavait hallania, és a kútnál Jézus várta, hogy megmentse őt. Ilyen az Isten hozzánk. Akkor hajol le értünk, amikor a legnagyobb szükségét érezzük, hogy velünk legyen, vagy amikor elmenekülnénk az emberek elől, sőt még önmagunk elől is, akkor az Isten váratlanul átölel. „Amikor elhagytak, amikor lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten” – írja Ady, a nagy költőnk. Akkor tud ez megtörténni, hogy ha engedünk a hívásának. Ha figyelmesen elolvassuk ezt az evangéliumi szakaszt (vö. Jn 4,4-26), fel fog tűnni, hogy ez az asszony bár vízért jött a kúthoz, mégsem merített abból, sőt még az edényét is otthagyta a kútnál, mert megtalálta az örök életre szökellő vízforrást, amely a hit által buzogott fel az ő szívéből, mert elment és elmondta a városban mindenkinek, hogy megtalálta a Messiást. Ez az asszony, aki korábban félt az emberek megvetésétől, éppen ő lett Krisztus küldötte. Lehetett ennek az asszonynak valami az arcán és a hangjában, hogy az emberek mégiscsak kitódultak Jézushoz, hogy hallgassák Őt. Vajon, ha valaki ránk néz, Isten küldöttét látja bennünk, vagy karikatúrát, bohócot, aki jól játsza magát az emberek előtt? Lehet így élni, langyos-keresztényként, de az emberek nem fognak ettől a bűneikkel Jézushoz menni. A szamáriai asszony viszont ivott az örök élet vizéből, és már nem volt szomjas a másikra. Bizonyára ez az asszony még sokszor merített az élete folyamán Jákob kútjából, de az örök élet kútfejének forrását nem veszítette el azzal, hogy tovább folytassa azt az életformát, ami hiábavaló (vö. 1Pt 1,18-at Károli, és a protestáns újfordításban). Nem kell neki a limonádé, még ha nagy is a reklám körülötte, még ha hangos bemondóval hirdetik is, még, hogy ha mindenki azt iszik is. Megtanulta, hogy az élet vize csendes és őszinte beszélgetésben és imában tör fel a mélységből, hogy minden arra szomjazó ember oltani tudja a szomját. Urunk Jézus ezt mondja a Jelenések könyve végén: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökségül nyer mindent, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (vö. Jel 21,6-7)”. Ezért ne forduljunk kiszáradt és repedt kutakhoz az örök élet vizéért, mert az Jézusban és az Atyánál található, aki maga az Élet és az életünk forrása. Aki olyan kutakhoz fordul, amelyik nem tartja a vizet, az maga is kiszáradt és értéktelen ember lesz elsősorban önmaga, majd az ítéleten végül az Isten szemében is. Milyen jó a gyergyói embernek, hogy tudja tapasztalatból azt, hogy jobbak a borvizei, mint a cukros és az émelygős limonádé. Nem kell vízre költenie, mert ingyen van az. Valaki adja már évszázadok óta nekünk ezt a jó ivóvizet. Azóta folyik, folyik éjjel és nappal, nem áll meg, még nem fogyott el, olyan, mint az Isten irántunk való szeretete. Nem kerül semmibe, csak meríteni és inni, inni kell belőle! Amikor a jó borvizet isszuk, gondoljunk arra, hogy ez a víz a garanciája annak, hogy van örökéletre feltörő forrásvíz is, amely Isten élete bennünk, hogy az örömünk és békénk olyan üdítő legyen, mint a felszálló vízbuborék a borvizeinkben. Nincs szebb és jobb annál! Ezért én csak ezt a vizet akarom inni, a családomnak is ezt ajánlom, gondolom kedves olvasó, hogy te is így vagy ezzel. Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. / Görög-magyar Újszövetség, Istennek az Újszövetségben adott kijelentése, Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, 27. rev. kiadása, és az 1975, évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990). Kiadja a Magyar Ref. Egyház Kálvin János Kiadója, Bp., 2008.
|