Bibliafordítások a reformáció korábólBevezetésA BIBLIA FELFEDEZÉSE
A kereszténység történetében időről időre találkozunk olyan szereplőkkel – egyszerű emberekkel csakúgy, mint egyházi személyekkel –, akik reformátori küldetést vállaltak. Azért fáradoztak, hogy a krisztusi élet hitelessége és az evangélium tisztasága változatlanul fennmaradjon a hatalmi harcok és az emberi önérdek viszályai közepette. Szomorú tény ugyanakkor, hogy emberi történelmünk legellentmondásosabb feljegyzéseit éppen az „egyháztörténelem” címszó alatt olvashatjuk. A hamisság és az erőszak soha nem oly visszás, mint amikor lelkiismeretre, hitre vagy egyenesen a szeretet Istenére hivatkozva nyer teret. A középkor folyamán ezt felismerve képviselték újra és újra néhányan, hogy csak egy folyamatosan megújuló, hibáival szembenéző egyház töltheti be Krisztustól kapott küldetését. Mégis egészen a 16. századig kellett várni, mire a Szentírás isteni tekintélyű gondolatai és tanításai útjára indíthatták a reformációt. Luthert és kortársait megelőzően, már az 1400-as évek elején is megfogalmazódott a középkori egyház megreformálásának igénye. Az egyházon belül és kívül, teológusok és humanista gondolkodók keresték a megoldást a súlyos gondok orvoslására. Voltak, akik új vallásos rendek létrehozásával, mások az egyházigazgatás átszervezésével próbálkoztak volna. Egy 1512–17 között Rómában tartott zsinat a szervezeti kérdések mellett számba vette a hitelvi problémákat és a fenyegető külső ellenségeket, így az eretnekek, a török veszedelem és az egyházszakadás veszélyeit is. A reformációs törekvéseknek számos kisebb előzménye volt. Nemcsak a gazdaság, de az erkölcs s a tanítás területén is súlyos válságjelek mutatkoztak. A folyamatosan növekvő egyházi kiadásokat a feloldozások, búcsúcédulák és egyéb biztos bevételi források árának emelésével igyekeztek fedezni. Megtörtént azonban az is, hogy VIII. Ince a pápai tiarát volt kénytelen egy időre zálogba adni (1484). Még sokak emlékezetében élénken élt a Domonkos-rendi szerzetes, Girolamo Savonarola, aki – egészen 1498-as megégetéséig – az egyház megújulását sürgette. Királyokat és uralkodókat kérlelt, reformzsinat összehívását szorgalmazta a pápai visszaélések (Borgia, azaz VI. Sándor pápa) elleni fellépésre – mindhiába.
A Szentírás gondolatainak teljes hiányát a vallási babonaság értelmetlen vagy éppen könyörtelen megnyilatkozásai helyettesítették. 1507-ben például II. Gyula pápa megerősítette a Názáretből angyalok által Loretóba „szállított” szent ház kultuszát, eközben szaporodott az egyházi intézkedések hatására a boszorkányság vádja miatt megkínzottak és megégetettek száma. A kor sajátossága ugyanakkor, hogy miközben egyre többen tették szóvá a hivalkodó egyházi külsőségeket és az evangéliumi életpélda hiányát, az alapvető kérdés, hogy esetleg az egyházi tanítás hamis lenne, komolyabban fel sem merült. A dogmák és az évszázados hagyományok reformációja szóba sem jöhetett, és bár a pápai tanítás tévedhetetlenségének megszavazásáig (1870. július 18.) még évszázadok voltak hátra, a pápai tekintélyt tényszerűen elfogadták A következő évtizedekben fellépő reformátorok számos nagy jelentőségű tettet hajtottak végre. Ám miközben Luther 95 pontja, Kálvin egyháztanácsa Genfben, vagy akár a katolikus kantonok elleni harcban halálos sebet kapó Zwingli jut eszünkbe, éppen a legfontosabbról feledkezünk el. Szolgálatuk igazi értéke és alapja a Szentírás Isten beszédeként való terjesztése volt. Különböző természetükből, élethelyzetük sokféleségéből adódóan más-más hangsúllyal és mértékben járultak hozzá a reformáció ügyének kibontakozásához. Nem ők maguk, hanem az a szemléletmód volt a megújulás előrehaladásának eszköze, amely minden vallási hagyomány vagy tekintély fölé helyezte Isten beszédét. Bár 1457 és 1500 között is több mint száz kiadást ért meg a Biblia, mégsem tartozhatott az ismert, naponta forgatott könyvek közé. Ennek nem egyszerűen a nagyarányú írástudatlanság vagy a technikai akadályok voltak a legfőbb okai, hanem az, hogy hiányoztak az anyanyelvű, nemzeti Biblia-fordítások. Ezt a hiányt töltötték be hamarosan a reformáció Szentírás-fordításai. Nem minden reformátor fordított – Lutherhez hasonlóan – Bibliát. Mégis valódi reformátori szolgálatot végzett mindenki, aki a Bibliát nemzeti nyelvre ültette át. Személyes befolyásukat messze meghaladó tettükkel hozzájárultak a Krisztusba vetett hit és az Igén alapuló gondolkodás fennmaradásához.
Wyclif angol fordításával – még az előreformáció idején – kezdődik a sor, és példája hamarosan lelkes követőkre talált. Luther német, Tyndale angol vagy Olivétan francia nyelvű Bibliája csakúgy, mint Károlyi magyar Szentírásfordítása az isteni igazság első számú forrása volt és maradt évszázadokig.
Ezek a reformátorok nem sajnálták az időt, erőfeszítést, és ha kellett, az életüket sem céljuk elérése érdekében. Az általuk elkészített anyanyelvű fordítások hitelessége és pontossága több okból is vitathatatlan. Egyrészt a lehetőségeikhez mérten igyekeztek minél eredetibb forrásokból meríteni, magát az Igét kutatva, nem rendelve alá egyházpolitikai vagy értelmezési kérdéseknek. Másrészt az első kiadás után is – ha tehették – tovább csiszolták, javították a szöveget, tanulva hibáikból. Fordításaikat pedig az életük tette egészen hitelessé. Nemcsak kutatói voltak az Igének, de az Ige szerint is éltek. Hittek abban az Istenben, aki a Biblia lapjain személyesen szól az Őt kereső, megérteni akaró emberhez. Ez tette őket bátorrá, hitükben hűségessé, ellenségeikkel szemben jóakaratúvá. Napjainkban nincs különösebb akadálya annak, hogy bárki az anyanyelvén olvassa a Bibliát. Földünkön több mint hatezer nyelvet és helyi nyelvjárást tartanak számon. Ebből mostanáig mintegy 2300 nyelvre fordították le a Biblia egészét vagy legalább egy részét. Egyes kimutatások szerint tíz emberből kilenc anyanyelvén tudja olvasni a Bibliának legalább egyes részleteit. A Biblia önmagát magyarázza. Olvasni, kutatni – megérteni és megélni – erről szól a 16. század jelentősebb protestáns fordításainak rövid története.
|
