Az Ószövetség a művészetekbenMalakiás próféta könyve
Az ószövetségi könyvek sorában Malakiás prófétáé az utolsó. Lezárja az eddigieket, és egyben utat nyit az Újszövetség felé. Arról számol be, hogy az ezsdrási lelki reformáció után ismét hanyatlani kezdett lelkileg Izráel népe. Az Úr, prófétája által pontosan jelezte azon jelenségek gyökerét, amelyekkel kiteljesedett formában majd Jézus Krisztus földi életében találkozunk. A könyv párbeszédes formában jegyeztetett fel, az adott kor eseményein túl vonatkozik Jézus első, valamint a második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakra is. Az egyik párbeszédben Isten megfeddi a papokat a törvényellenes áldozatok bemutatásáért, mivel az a hamis bűnbánatot és Istenről vallott torz felfogásukat szemléltette. „...Van ugyan a nyájában hím, és fogadást is tesz – szól Isten –, mégis hitvánnyal áldozik az Úrnak” (Mal. 1:14). Semmibe vették az Úr rendeléseit, ezen a módon szabadultak meg az amúgy is csak gondot jelentő, hibás állatoktól. Úgysem jó semmire, jó lesz az Istennek – gondolták! Ezek elfogadásáért a papoké a felelősség. Sokan adják Istennek azt, ami csupán idejük, energiájuk feleslege – ami másra már úgysem jó –, a maradékot, fizikai és lelki képességeik „hitványát”. Sokan vélik, hogy ezzel az „áldozattal” és legszűkebb vallási kötelezettségeik formai teljesítésével megtették a magukét Isten országáért! Pedig ez Isten előtt elfogadhatatlan, és megfelel – Malakiás próféta szavaival élve – „a béna, a sánta és a vak” áldozatnak. A Mindenhatónak nem kedves semmilyen „ajándék”, ha az nem a hála, a szeretet és a belső meggyőződés teljesen tiszta indítékából fakad! De ha ebből fakad, akkor az erő, az idő, az anyagi javak legjava lesz Istené! A sok bűn miatt mindenekelőtt a papokat tette felelőssé az Úr: „Mert a papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő. De ti elhajlottatok ez útról, sokakat megbotránkoztattatok a törvénnyel, felbontottátok Lévi [a papi nemzetség] szövetségét, ezt mondja a Seregek Ura. Azért én is szidalmasakká tettelek titeket és utálatosokká az egész nép előtt, amiatt, hogy meg nem őriztétek az én utamat, hanem személyválogatók voltatok a törvénnyel” (Mal. 2:7-9). Az ezsdrási megújulás tüzének elmúlásával a szeretet sokakban meghidegült, és már csak az üres formák maradtak vissza. Ebből lett az a visszatetsző törvényeskedés, amely a Jézus korabeli vezetőket is jellemezte. Emellett megjelent az Írásnak ellentmondó, emberi hagyományok tisztelete! A vének és tanítók rendelései Isten Igéje fölé nőttek (Mt. 16:6; Mk. 7:7). Malakiás könyve világosan utal arra, hogy ezek az állapotok a végidőben uralkodó állapotoknak is előképei, vagyis a kérdések a későbbi korokban is érvényesek: Nem nőnek-e a Biblia fölé emberi hagyományok? És vajon elfogadható-e Isten számára a lélektelen, kötelességszerű istentisztelet? A harmadik fejezet híres kijelentései hídként kötik össze az Ó- és Újszövetséget: „Ímé elküldöm én az én követemet, és megtisztítja előttem az utat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetségnek követe, akit ti kívántok” (Mal. 3:1). Az útkészítőben az Illés lelkületével munkálkodó Keresztelő Jánost ismerhetjük fel, aki felrázta a lelki sötétségben élőket Krisztus megjelenése előtt, s akiről Jézus is úgy tett bizonyságot, mint Malakiás próféciáinak a beteljesítőjéről (Mt. 11:10, 14). Hasonló lelki megújulás, figyelemfelhívás előzi meg Krisztus második eljövetelét (adventjét), az úgynevezett „késői eső” idejét is. Malakiás próféciája ugyanis nyilvánvalóan kettős prófécia: vonatkozik mind az első, mind a második advent előtti időkre. (A termést beérlelő „késői eső” a Szentlélek kiáradására és hatalmas bizonyságtevésére utal, amely Jézus második eljövetele előtt lesz az ígéret szerint.) Az Ószövetség az utolsó ítélet képével zárul, amikor „különbség tétetik az igaz és a gonosz között...” (Mal. 3:18). Az emberiség története az igazak megtisztulása és üdvözítése után a bűn és a bűnnel azonosulók megsemmisítésével fejeződik be.
KÉRDÉSEK:
|
