Az Ószövetség a művészetekben
A mannahullás
Az örömünnep után Izráel Mózes vezetésével, elindult a pusztába. Itt elkezdődött különleges nevelésük. Isten próbákat, nehézségeket engedett meg útjukon, hogy megtanuljanak Hozzá fordulni, és így Ő minden szükségletüket kielégíthesse. Eddigi tapasztalataik alapján okkal bízhattak Szabadítójukban, hiszen látható módon közöttük lakozott, előttük ment – nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban. A hit, a bizalom, az engedelmesség próbái következtek tehát. A szomjúságtól elepedt nép Márába, egy oázishoz érkezett. A víz azonban keserű, ihatatlan volt. Emiatt zúgolódni kezdtek Mózes ellen. Ő az Úrhoz kiáltott. Isten mutatott neki egy faágat, amit bele kellett dobnia a vízbe, és az megédesedett (II.Móz. 15:25). Mert az Ő hatalmára támaszkodva a legegyszerűbb eszközökkel meg lehet oldani a legnagyobb problémákat is. Elimen keresztül mentek tovább, míg eljutottak a Szin pusztájába. És ismét zúgolódott Izráel egész gyülekezete Mózes és Áron ellen: - „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, amikor jól lakhattunk kenyérrel; mert azért hoztatok ki ebbe a pusztába, hogy e sokaságot éhséggel öljétek meg. A nyugalomnapot (sabbat = nyugalom) jóval a zsidókkal való szövetségkötés előtt alapította Isten – a teremtés emlékünnepeként és az újjáteremtés, az örök nyugalom előképeként. A szombat tehát a teremtéstől fogva érvényben lévő, egyetemes intézmény, melynek az idők során elhomályosult az értelme és gyakorlata. (Lásd: I.Móz. 2:3; II.Móz. 20:8-11; 31:16-17; Mk. 2:27-28; Lk. 4:16.) Az izráelitákat negyven évig táplálta Isten csodás módon a pusztában a mannahullatással. A szombat megszentelésére, a teremtő, a fenntartó, a gondviselő Isten tiszteletére nevelte őket azáltal, hogy előre gondoskodott nyugalomnapi táplálékukról. Hisz szombaton főzni sem kellett! Így kímélte meg Isten a már akkor is túlterhelt asszonyokat a szakadatlan munkától. Azt akarta, hogy a család ünnepe is legyen a Neki szentelt nap KÉRDÉSEK:
|