A Biblia a magyar képzőművészetben
Ezékiel próféta
A hetvenéves babiloni fogságba hurcoltak második fogolycsoportjában vitték idegen földre Ezékiel prófétát, i. e. 597-ben. Az ő feladata az volt, hogy a Mezopotámia vidékére deportált honfitársaiban az igazi megtérést elősegítse, hitre, reménységre neveljen. Ezékielre magára is nehéz sors várt. Fiatalon elveszítette szeretett feleségét (Ezék 24. fej.), a fogságba vetettek nem értették szavát, ezért egy időre el is kellett némulnia, és csak jelbeszéddel fejezhette ki magát (3:26 skk.), de még az óhazában maradottak lelki hanyatlásába, bálványozásába is be kellett pillantania, látomás állapotában (8:1 skk.). Igaz, Ésaiáshoz és Dánielhez hasonlóan szemlélhette Isten dicsőségét és gondviselését is (1–3., 10. fej.). Ezékiel könyve bővelkedik látomásokban, sőt Ámós és Zakariás prófétához hasonlóan – akiknek irataiban 5, illetve 8 látomássorozat alkot fűzért, s előlegezi így az újszövetségi Jelenések könyvét – kettős próféciái általában látomások sorozatában szólalnak meg. (Kettős próféciának azokat a jövendöléseket nevezzük, amelyek az ószövetségi Izráelre vonatkoznak előbb, majd – általában beteljesületlenségük esetén – a történelem végén élő hívő népre.) Leghíresebb látomásai: a csontmező, Góg és Magóg, a templom újjáépítéséről szóló jövendölések. A magyar festészetben főleg a csontmezőről szóló látomásról találunk feldolgozásokat.
Hermann Lipót több ezékieli látomást is belesűrít kompozíciójába, ezek közül a csontmező megelevenedése a legközéppontibb. Vívó Zoé már csak erre fókuszál – igen hatásosan. De miről is van szó ebben a látomásban? Több évi keserves szolgálata után részesítette Isten a prófétát ebben a látomásban. Egy völgyet látott, s abban nagyon sok és igen elszáradt emberi csontokat. „Megélednek-é ezek a tetemek?” – hangzott Isten kérdése. (Itt természetesen nem a feltámadásról van szó. A csontok élő embereket jelképeztek. Az élők megváltozására kérdezett rá Isten.) A próféta szerényen, nagy bölcsességgel felelt: „Te tudod, Uram.” Nem keseredett el olyannyira, hogy teljesen kétségbe vonva a megjobbulás lehetőségét, eleve lemondott volna honfitársairól. Ezek után szólította föl Isten, hogy prófétáljon a tetemeknek. S amikor ez megtörtént, zörögni kezdtek a csontok, ín és hús tapadt rájuk, éledezni kezdtek a tetemek. A tiszta beszéd csodát művel. Isten beszéde, a prófétai beszéd az, „melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre...” – mondja majd Péter apostol is (II. Pt 1:19–21). Ezékielnek azonban folytatnia kellett a prófétálást, mert lélek még nem volt a testekben. A mélységből egyszerre senki sem tud kikapaszkodni. Csak fokozatos, folyamatos, türelmes fáradozás váltja be a reménység ígéretét. Amikor másodszor is prófétált Ezékiel, az élőhalottak végre valódi életre serkentek. Ma is csak Isten Igéjének befogadása teremt más, megjobbult életet. Istent szeretni annyi, mint Igéjét szeretni. Aki az isteni beszédeket befogadja, magát Istent fogadja be. „Lépesméz a gyönyörűséges beszédek; édesek a léleknek, és meggyógyítói a tetemeknek.” (Péld 16:24)
|
