A Biblia a magyar képzőművészetben

A samáriai asszony

Szúdy Nándor: Jézus és a samáriai asszony, 1941, tempera, farost, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Jézus nem volt tekintettel faji, vallási előítéletekre. Samária vegyes lakosságát a zsidók nem szerették. Ha Judeából Galileába tartottak, vagy fordítva, általában elkerülték a közbülső Samáriát. Jézus nem követte ezt a szokást. Egy ízben Jeruzsálemből indulva déli tizenkét órakor érkezett Samária Sikár nevű városához, ahol fáradtságtól elcsigázva leült a városszéli kútnál, míg tanítványai a településre siettek, hogy valami élelmet vegyenek.

Hőség és fáradtság: nem a legmegfelelőbb körülmények az igazi, meghitt beszélgetéshez. A kúthoz igyekvő asszony is sietett, hogy vizet merítsen az otthoniaknak. Jézus mégis kezdeményezte a beszélgetést ebben „az alkalmatlan időben” (II. Tim 4:2). A samáriai asszonnyal folytatott beszélgetés az evangéliumok egyik gyöngyszeme. Köteteket lehetne írni e beszélgetés menetéről – ahogy előbb az asszony bizalmát nyerte meg Jézus az „Adj innom!” kérésével, majd kiváltja érdeklődését, vágyakozását, az igaz életre való elszánást –, hatalmas tanulságairól Isten ajándékaival, az örök életre való eljutással vagy az igazi egyházzal kapcsolatosan. Sikár kútjánál az emberi élet majd minden egyes kérdése felvetődött e rövid, de lényegre törő beszélgetés folyamán.

Steinacker Károly: Krisztus és a samáriai asszony, 1848, olaj, vászon, 71x47,5 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Az asszony felismerte Jézusban a Megváltót, és tapintatos feddésére őszintén vallotta meg, hogy eddigi rendezetlen családi élete – öt férje volt, és a mostani nem hites társa – járult hozzá életének szerencsétlenségéhez. Lelkendezve futott be a városba, és újságolta el a hírt, hogy kivel is találkozott. Olyan meggyőző volt bizonyságtevése, hogy az emberek hittek neki, elrontott élete ellenére is. Jézust több napig a városban marasztalták, s végül ezt mondták az asszonynak: „Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.” (Jn 4:42)

A samáriai asszonnyal való beszélgetés egy részlete (Jn 4:14) ihlette Liszt Ferencet egyik legszebb zongoraművének (A Villa d’Este szökőkútjai) komponálására. Az ókeresztény katakombák éppígy megörökítették e látványra törekvő eszközökkel nem éppen egyszerűen kifejezhető beszélgetést, mint a középkor táblaképei, a barokk festészet (Veronese, Grasmair) vagy a XX. század sok izmussal terhes művészete. Egyedül Rembrandtnak négy olajfestménye, számtalan rajza, rézkarca foglalkozik a témával: hogyan is lehet és kell megközelíteni embereket? Csak következetes alázattal, kérlelő kedvességgel, a másik javát kívánó szívélyességgel.

A beszélgetés végén Jézus cáfolja az „üdvözítő egyház” később, a középkorban fogant elméletét, üdvözítő Isten létezik, aki az üdvösségről – vagyis a bűntől való szabadulásról és az örök élet elnyeréséről – szóló tanítást adta a választott népnek. Ahogy később Pál kérdezi és felel is rá: „Mi tekintetben különb hát a zsidó? Vagy micsoda haszna van a körülmetélkedésnek? Minden tekintetben sok. Mindenekelőtt hogy az Isten reájok bízta az ő beszédeit.” (Rm 3:1–2) „Az Isten lélek” jézusi kijelentés pedig nem a személytelen Isten-fogalom útját egyengeti, amint azt antitrinitárius mozgalmak máig és váltig hajtogatják, hanem éppen a személyes Isten várakozását testesíti meg, aki „olyanokat keres az Ő imádóiul, akik lélekben és igazságban keresik Őt” (Jn 4:23–24).