Szentírás.com cikkekEgy mellőzött vagy félretett krisztusi alapelv„Ha testvéred vétkezik (ellened), menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni [MTörv 19,15]. Ha rájuk sem akar hallgatni, mond meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is (Mt 18,15-18; Szt. Jeromos Kat. fordítás).” Előbb nézzük meg a fordítást: A „testvér” kifejezés alatt természetesen hittestvért, régiesen „atyafit” kell érteni, tehát nem családon belüli testvérekről van szó. A zárójelbe tett „ellened” szócska a legrégebbi szentírásszövegekben nem szerepel. Ez azt jelenti, hogy nem szükséges, hogy ellenem vétkezzen valaki, vagy engem megbántson azért, hogy figyelmeztessem őt a bűnére, elég, ha bizonyosan tudom és bizonyítékom van arra, hogy ő vétkezett, akkor Jézus tanácsa szerint nyilvánvalóvá kellene tennem előtte négyszemközt az ő bűnét. A „figyelmeztesd” vagy „fedd meg” szavak mögött az eredeti görög szó azt jelenti, hogy „tedd nyilvánvalóvá előtte” a bűnét, ám ezt diszkréten, a legnagyobb tapintattal és a másikért érzett krisztusi mentő szeretettel tegyük. Úgy figyelmeztessük négyszemközt, hogy abból ne a keménységünk és a bűnös ember lebunkózása történjen, hanem úgy ahogyan Krisztus tenné: maga mellé ültetne egy baráti beszélgetésre, hogy a szívünkre beszéljen, nehogy elvesszünk (vö. Jn 3,16). Ezt jelenti az, hogy „fedd meg” a te testvéredet négyszemközt. Az a néhány keresztény vagy nem keresztény felekezet, akik ismerik és gyakorolják ezt a krisztusi alapelvet, többnyire nem így járnak el, hanem két végletbe esnek. Az egyik véglet az, hogy az igazság nevében, de krisztusi szeretet nélkül a vétkező embert ledorongolják. Nem elég annak az embernek, hogy a bűnt cselekedve, szolgája lett a bűnnek és a sátán foglya, és Megváltóra van szüksége, hanem még bele is rúgunk az illetőbe. Sajnos a történelem folyamán az „igazság nevében és védelmében” követték el a legnagyobb gaztetteket és égbekiáltó bűnöket. Egy keresztény ember számára mindenkor a legfontosabb az Isten iránti és az embertársa iránti szeretet parancs (vö. Mt 22,36-40), a krisztusi lelkület (vö. Fil 2,2-5), ez azonban nem lehet érzelgősség, és nem lehet megalkuvás a bűnnel szemben. A másik véglet az, amikor valaki nem figyelmezeti a hittestvérét a bűnére, hanem a háta mögött kibeszéli őt, pletykálkodik róla. Igazat mond a vétkező emberről, csak éppen nem igazságosan jár el vele szemben, mivel áthágja Jézus parancsát azzal, hogy nem szereti az Urat (vö. Jn 14,15.21.24), sem az ő felebarátját. Úgy próbál igazabbnak tűnni a másik ember előtt, hogy folyton az illető bűneiről beszél. Ezzel igazolni próbálja azt, hogy ő „igazabb”, mint a másik ember. Az ember így tudja becsapni önmagát, miközben ugyanúgy vétkezik, mint az az ember, akit éppen megszólt. Más kategória viszont a világban lévő média szerepe, aminek az lenne az egyik feladta, hogy a valóságot tényszerűen közölje és leleplezze a korrupciót, ezzel is szolgálva a társadalomban az emberek javát. Ezt is lehet jól és lehet rosszul csinálni. Itt a bibliai alapelvénél viszont nem erről van szó, mert itt egy egyházközségen vagy gyülekezeten belüli eset kerül fölszínre. Ennek Jézus szavai szerint az lenne a szerepe, hogy az egyház maradjon meg Isten papi és királyi népének, olyan közösségnek, amely a Szentlélek hordozója; olyan népnek, amelyik életszentségre, megszentelődésre törekszik. Ebben a megszentelődésben a tagoknak segíteniük kell egymást függetlenül attól, hogy az egyházban ki, milyen tisztséget tölt be. Nyilvánvalóan, az egyház vezetőinek nagyobb a felelősségük Isten színe előtt, ez kétségtelen (vö. 1Pt 5,1-4; Zsid 13,17), de ez a jézusi alapelv minden keresztényre vonatkozik, mert Krisztus a szélesebb körű tanítványai számára mondta el a testvér figyelmeztetéséről szóló eljárásmódot (vö. Mt 18,1). Ha nem hallgat rád e te testvéred, akkor Krisztus tanácsa szerint végy magad mellé egy vagy két társat, akikkel együtt menj el a te testvéredhez, és ha így sem hallgatna rátok, akkor vidd az egész egyházi közösség elé az ügyet. Ha még ekkor is ragaszkodik a bűnéhez (pl.: valakivel való törvénytelen együttélés, házasságtörő viszony, stb.), akkor történik a közösségből való kizárása, mert az illető nyíltan megtagadta Krisztus szavait vagy valamely parancsát, azaz a korábbi saját hitvallásával fordult szembe. Ilyenkor a közösségnek úgy kell tekintenie az illető embert, mintha „pogány volna és vámszedő”. Ez utóbbi két kifejezést sajnos gyakran félreértik még azok a közösségek is, akik ezt a krisztusi alapelvet gyakorolják. Itt Jézus nem azt értette, hogy vesd meg a te hittestvéredet, mint Krisztus korában a vámosokat a farizeusok, hanem kezdjél el érte, az ő üdvösségéért újra munkálkodni, ahogyan Krisztus tette a vámosokkal és a nyilvános bűnösökkel, azért, hogy a közösségből kizárt ember megtérjen és éljen, valamint újra Isten népének a tagja legyen. A hívő közösségből való kizárás nem hatalmi aktus, hanem Krisztus szavainak való engedelmesség, és ez mindig fájdalmas úgy a hívő ember, mint a hívő közösség számára. Erre a hívő közösség Krisztustól kapott felhatalmazást és parancsot ezekkel a szavakkal: „Amit megköttök a földön, a mennyekben is kötve lesz; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz (Mt 18,18)”. Amint látjuk, ez a szentírási szakasz szorosan kapcsolódik ehhez az evangéliumi vershez; ez viszont azt jelenti, hogy az „oldás-kötés hatalmát”, ami a hívő közösségbe való befogadást vagy eltávolítást jelenti, nemcsak Péter kapta meg (vö. Mt 16,19), hanem a tanítványok közössége, az egyház is. Vannak viszont olyan egyházak, ahol ezt a krisztusi alapelvet nem gyakorolhatják, az igen korán (i.sz. II. század eleje) kialakult hierarchia miatt, ezért a hívek ezt nem is ismerik. Miért? Azért, mert egy vétkező egyházi vezetőt egy hívő ember aligha figyelmeztethet, és ha meg is teszi, hiába visz még két vagy több társat magával, mert az illető egyházi vezető ügye nem a hívő közösségre, hanem egy még nagyobb egyházi vezetőre tartozik. Tehát egy nyilvánosan vétkező egyházi vezetőt egy fölötte álló egyházi vezető által lehet figyelmeztetni vagy eltávolítani és nem az előbb ismertetett krisztusi eljárásmód alapján. Ez akár milyen furcsa, de így van, és ez nem a fent ismertetett krisztusi eljárásmód és gyakorlat szerint történik. Tehát a Máté 18,15-18 versek szerinti krisztusi alapelvet vagy parancsot a legtöbb esetben vagy helytelenül gyakorolják a különböző felekezetekben, vagy teljesen mellőzik, mert más eljárásmóddal próbálták helyettesíteni azt. Természetesen, a hibás gyakorlat miatt én nem hibáztatok vagy vádolok senkit, sem egyént, sem egyházat, csupán azt tárom a kedves olvasó elé, hogy hogyan olvashatjuk Krisztus szavait az evangéliumokban. Az életem és szolgálatom folyamán jöttem rá, hogy ha ezt a szentírási alapelvet figyelmen kívül hagyják valamely hívő közösségben, akkor sajnos intézményesülhet vagy állandósulhat abban a bűn és a gonoszság, mert emberek nem lesznek figyelmeztetve, hanem e helyett megszólva, és a szembesítés második és harmadik lépcsőfoka is elmarad. Ha embereket nyilvános bűnök elkövetése után is egy hívő közösség maguk között tart, úgy, hogy az illető közben nem akar megtérni, akkor az, mint rossz kovász megfertőzheti a többit is abból a meggondolásból, hogy ezután bárki elmondhatja: „ha neki lehet, akkor nekem is”. Ezek már csak következményei annak, hogy nem vettük komolyan Krisztus szavait, amelyet a Megváltó a saját üdvösségünk és az egyháza érdekében mondott el. Fontos még megjegyeznem azt, hogy sem a hívő közösség sem az egyes hívő ember nem kapott felhatalmazást arra senkitől, hogy bárkinek a szívében lévő indítékait kutassa. Lehet valaki emiatt képmutató egy adott közösségben azt mutatva, hogy külsőleg igazodik a többihez, de a benső világában valójában nem. Ennek megítélése azonban arra az Istenre tartozik, aki „a szívek és a vesék” vizsgálója (vö. Mt 13,24-30.47-49). Egy ember mindig tévedhet abban a vonatkozásban, hogy valaki őszintén akar-e Krisztushoz tartozni vagy nem. Miért? Azért, mert lehet, hogy az egyik ember látszólag tényleg nagy bűnöket követ el, de a szívében óriási küzdelem dúl azért, hogy Krisztusnak engedelmeskedjen, a másik pedig látszólag megtartja a tíz parancsolatot, de valójában a szívében törvényszegő és csak a kegyesség látszatát öltötte magára, és annak erejét megtagadta. Ez utóbbi a menny számára elveszettebb, mint az első. Tehát a Máté 18,15-18 krisztusi alapelv nem a másik ember szívének az indítékainak a megvizsgálására való. Bizony vannak a Szentírás szerint „hamis hittestvérek” („hamis atyafiak”), akiktől maga Pál apostol is szenvedett; és Krisztus közvetlen környezetében is ott volt az iskarióti Júdás, de Krisztus érte is küzdött, ahelyett, hogy őt nyilvánosan leleplezte volna. Utolsó gondolatként érdemes megfigyelni, hogy Jézus az egy vagy két tanú segítségül hívása esetén hivatkozott a Második Törvénykönyvre (5Móz 19,15), amit a katolikus Szent Jeromos fordítású Biblia is beidéz az evangélium szövegében. Ebből a szentírási részletből és más igehelyek alapján (vö. Mt 4,4.7.10; Mt 21,42; Jn 5,39-40.46) világos lehet az, hogy Jézus számára az Ószövetségi Szentírás ugyan olyan Isten szava volt, mint a később keletkezett Újszövetségi iratok a számunkra. Jézusnak két utolsó felhívásával zárom a gondolataimat, amelyet a kedves olvasó figyelmébe ajánlok megfontolásra: „Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai (Mt 15,9)”. „Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta, vagy egy pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik (Mt 5,18).” Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004. / Balázs Károly: Újszövetségi Szómutató Szótár, Logosz kiadó, Bp., 1998.
|