M. Grünewald: Isenheimi oltár 1512-1515, Musée des Unterlinden, Colmar (Eseményrend: 245-262., VI. térkép)

   Grünewald a halott Krisztust János apostollal, Máriával, Mária Magdalénával, ellentétes oldalán pedig Keresztelő Jánossal együtt mutatja be. Az Ószövetség utolsó prófétája a megfeszített Krisztus alakjára mutat. A keze mögötti latin felirat így szól: Illum oportet crescere, me autem minui ("Bizonnyal föltámad, én pedig megkisebbíttettem"). Krisztus hosszú ujjait görcsbe rándítják a szegek, vér szivárog összeszabdalt oldalából, és testét gennyes sebek borítják. A festő sötétségbe burkolja a tájat, érzékelteti a természetfeletti megnyilvánulást, amely a földet érte. A brutálisan megkínzott testtel éles ellentétben vannak a mély érzéseket mutató arcok. Mária már nem bírja elviselni a látványt, összeroskad, János karjaiba ájul. A "szeretett tanítvány" tartja meg együttérző szeretetével. Magdaléna a kereszt tövében térdel, előtte illatszeres szelencéje, szívébe markol a fájdalom, miközben halott Mesterére tekint.
   A kép alján látható jelképes bárány nyakából a kehelybe folyó vér a Megváltó valóságos vérére utal. Most azonosult a jelkép a valósággal. Az Ószövetségben naponta áldoztak a templomban bárányt, a Megváltóra emlékezve. Íme, itt a Bárány, akinek fenékig ki kellett ürítenie a kelyhet!
   Jézus teste (és ágyékkötője) a kegyetlen bántalmazások (ostorozások, verések, kínzások) nyomait viseli. A művész naturálisan ábrázolja a sebeket, hangsúlyozva ezzel a szenvedések súlyát. Így akarta a Megváltó iránti együttérzését kifejezni, és az elviselt fájdalmak nyomain keresztül Krisztus szeretetére irányítani a figyelmet.
   Nem csak őket, sokakat megindított a golgotai esemény. A kemény római százados nem tudta visszatartani meggyőződését, hangosan szakadt ki belőle: "Bizony, Isten fia volt ez!" (Mt. 27:54; Lk. 23:47). Megtért e napon még cirenei Simon (Mk. 15:21; Róm. 16:13), és az egyik lator is. Meggondolatlanul hittek a papoknak. Úgy ítéltek, hogy nem győződtek meg annak igazságáról. Többé nem tudták elfelejteni a türelmesen szenvedő Jézus arcát. Péter, amikor pünkösdkor elmondta az első beszédét, ők is ott voltak azok között, akik hívővé lettek. "És az egész sokaság, mely az események látására ment oda, látva a történteket, mellét verve megtért." (Lk. 23:48)
   A sötétséget, amely a földre borult, csak a zsidó főemberek lelki sötétsége múlta felül. A sziklák megrepedtek, a föld beleremegett, a nap elhomályosult, de Izrael vezetői nem ismerték fel Isten fiát, mert nem akarták felismerni!
   A zsidók, hogy a testek szombaton a keresztfán ne maradjanak - mivel péntek volt -, kérték Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait, és vegyék le őket. Azért volt erre szükség, hogy ne tudják magukat lábukkal tartani, és ezáltal gyorsan álljon be, görcsös fulladással, a halál. A katonák elmentek és megtörték a két lator lábszárait. Mikor Jézushoz értek, erre már nem volt szükség, mert ő már halott volt. Az egyik katona dárdával átszúrta oldalát, és abból azonnal vér és víz folyt ki. "Azért történtek ezek, hogy beteljesedjék az írás: az ő csontját meg ne törjétek! Máshol pedig így szól: Néznek majd arra, akit átszegeztek" (Jn. 19:31-37; Lásd még: II. Móz. 12:46; Zak. 12:10).
   
   
   
   KÉRDÉSEK:
   
   1. Kik tértek meg a keresztnél e napon?
   2. Mit jelentett a "csont megtörése"?