Az Ószövetség a művészetekbenA templom építése, Aggeus és Zakariás próféta
Ezsdrás könyvének feljegyzése szerint a rendelet hatására mindössze 42 360-an gyűltek össze Babilon városában, hogy együtt térjenek vissza hazájukba, szent városukba (Ezsd. 2:64). A többieknek fontosabbak voltak az elnyert javak, a házak, a gazdagság, a kényelem, mint a bizonytalannak tűnő pusztai vándorlás, a szent ügyért való nélkülözés. Akik hazaindultak, azok valóban Istennel akartak járni, bíztak Benne, hogy kegyelme elkíséri útjukon! Zorobábel fejedelem és Jósua főpap vezetésével szerencsésen megérkeztek Jeruzsálembe a hazatelepülők. Legelőször az Úr oltárát építették meg, „hogy áldozzanak rajta égőáldozatokat” (Ezsd. 3:2), hogy hálát adjanak a Mindenhatónak és megtisztuljanak szívükben. Hamarosan elérkezett a templom építésének a kezdete. Midőn az építők lefektették az alapkövet, énekeltek és dicsérték az Urat határtalan kegyelméért. Néhányan azonban – akik még látták a régi salamoni templomot a maga pompájában és dicsőségében – hangosan sírtak és keseregtek a készülő épület szerénységén, jelentéktelenségén. Megfeledkeztek arról, hogy nem a külső pompa és gazdagság dönti el valaminek az értékét! Siránkozásukkal sokakat elcsüggesztettek, pedig most nem bánkódni, hanem örülniük kellett volna. Gyakori jelenség, hogy az emberek a valódi belső értékeknél többre tartják a szemgyönyörködtető ragyogást és a díszeket.
A szerény anyagiakkal rendelkező nép kedvező ajánlatot kapott az építkezés támogatására a samaritánusoktól. Őket még az asszírok telepítették be a hajdani Izráel középső és felső részére. Vallásuk beépítette a mindenkori lakhelyük szerinti isten vagy istenek tiszteletét a már meglévők mellé. Így Jahvét is tisztelték. Ajánlatuk igen előnyösnek tűnt: munkával és pénzzel egyaránt segítenék az építkezést. Próba volt ez! Ha elutasítják az együttműködést, akkor halálos ellenséget szereznek, ha pedig elfogadják az ajánlatot, akkor veszélybe kerül istentiszteletük tisztasága, hiszen el kellett volna ismerni a samaritánusok alapvetően pogány, keverék-vallásának létjogosultságát, beengedni a pogány szertartásokat a sajátjuk mellé! Visszaemlékeztek a fogság előtti tapasztalatokra, a pogány népekkel kötött szövetségek eredményére is. Nem vállalhatták a kockázatot, így tehát elutasították a samaritánusokat! Azok megsértődtek, és ellenségekké váltak. Minden eszközzel meg akarták hiúsítani az építkezést. Hazug vádakat koholva feljelentették az építőket a birodalom királyainál, akik ennek nyomán megtiltották a további munkálatokat. A nép megrettent, a ház építése pedig megszűnt. Mindenki a maga házával törődött, és az a szóbeszéd járta, hogy „nincs itt az ideje az Úr házát építeni”. Isten azonban másként vélekedett. Elküldte Aggeus és Zakariás prófétákat, és felszólította a népet, hogy folytassák az építkezést! Biztosította őket, hogy lesz értelme felépíteniük Isten házát: „Menjetek fel a hegyre, és hordjatok fát, és építsétek e házat, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőíttessem, azt mondja az Úr... Nagyobb lesz e második háznak dicsősége az elsőnél (Jézus fog majd ott tanítani!), azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek Ura” (Agg. 1:8; 2:9). És a nép Istenben bízva hozzáfogott újra. Folytatták az építkezést a tiltás ellenére, egészen Nagy Dárius i.e. 520-ban kiadott rendeletéig, amikor is a király kivizsgálta az ügyet és megerősítette Círusz korábbi rendelkezését. Így már szabadon dolgozhattak. Isten házának – mindenkori művének – építése soha nem sérti ténylegesen az országok és vezetőik érdekeit. Másrészt nincs olyan történelmi időszak, amikor szünetelnie kellene „Isten háza”, azaz egyháza építésének. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá...” – biztat minden hívő keresztényt Péter apostol (I.Pt. 2:5). Egy messiási prófécia Krisztust is „templomépítőként” mutatja be:
KÉRDÉSEK:
|
