A Biblia a magyar képzőművészetben

Káin és Ábel áldozata

Hegedűs László: Káin és Ábel, 1899, olaj, vászon, 111x110,5 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Ádám és Éva alapjában megértették az ősevangéliumot, fájlalták elfordulásukat Istentől, és vágyakoztak a Megváltóra. Úgy gondolták, csakhamar, már a második nemzedék idejében fellép, hogy megszabadítsa a bűn átkaitól sújtott földet. Ezért adták elsőszülött gyermeküknek a „Káin” nevet, mely ’nyert’-et, ’kapott’-at jelent.

Káinból azonban nem lett megváltó, de még a megváltás szükségét átérző ember sem. Ádámnak és Évának számos gyermeke született még ezután (vö. I. Móz 5:4), név szerint rajta kívül csupán Ábelt és Séthet ismerjük. Káin összeütközése Ábellel fájdalmas következményhez vezetett: a bűn legvégső, legnagyobb csapásaként megjelent a halál a földön. Káin testvéröccsét megölte.

Hogyan fajulhattak idáig az események?

Az egyéni indulaton kívül a vallási felfogás játszott nagy szerepet abban, hogy Káin ilyen félelmetesen meggyűlölte Ábelt.

Ádám és Éva, leszármazottjaikkal együtt hitüket áldozatok bemutatásával fejezték ki. Az áldozatbemutatás mind a mai napig magja, lényegi eleme minden vallásnak. A Biblia vallása szerint azonban a hitre jutott ember egész élete áldozat kell hogy legyen: „Kérlek azért titeket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Rm 12:1–2)

Ábel „juhok első fajzásából”, azaz bárányt áldozott. Ez volt az Isten által nyújtott példa is, melyet az ősszülőknek bemutatott. Így áldozott tehát Ádám és Éva is. A bárányáldozat elismerése volt annak, hogy az ember önmaga erejéből nem képes kiszabadulni a bűn fogságából, helyettesre, segítőre van szüksége. Isten szeplőtlen Bárányának áldozatában rejlik majd az erő a rossztól való szabadulásra. Ábel elismerte és fájlalta bűneit, s hitt a bárány jelképezte isteni megoldásban. Ezért fogadhatta el Isten ezt az áldozatot.

Káint ábrázoló bizánci jellegű XII. századi freskótöredék a feldebrői altemplom dongaboltozatán

Káin nem ismerte el bűneit, nem is hozott bűnért való áldozatot, mindössze a föld terményeiből adott hálaáldozatot. Igaz, ő is oltárt épített, és nem jött üres kézzel sem. Eljárása azonban nem Isten gondoskodó szeretetéről vallott. Az emberi természet következetlensége testesült meg benne: hálát vélt mutatni, komolyabb megbánás nélkül. Ezért is nem fogadta el Isten áldozatát.

(A kétféle – ábeli és káini – áldozat jelzésére a XV–XVI. század fordulóján Rotterdami Erasmus hatására alakult ki a fölfelé, illetve a lefelé szálló füst ábrázolása az európai művészetben mint Isten elfogadását vagy elvetését kifejező attribútum. Ezzel találkozunk Hegedűs László olajfestményén is.)

A két áldozat közötti különbség tehát – világok különbözősége. Ábel hitte, hogy Isten ad áldozatot, s ő az ebben való hit által lesz más emberré. Káin úgy gondolta, az ember ad áldozatot a haragvó Istenségnek. Holott Istent a bűnnel szemben nem lehet békíteni, a bűnös iránt viszont nem kell, mert Isten – miközben gyűlöli a bűnt – jobban szereti a bűnöst, mint az önmagát.

Mind a mai napig ez a meggondolás választ el vallást vallástól, hitet hittől. Isten Igéje szerint Isten ad áldozatot, s ha ezt az ember hittel elfogadja, megjobbul hite által vezérelt cselekedeteiben. A Biblián kívüli összes más hit – beleértve keresztény irányzatokat is – emberi cselekedetre és érdemekre hivatkozik. Ezért elfogadhatatlan, ezért hamis. Még akkor is, ha a gondolkodás e téveszméjét erőnek erejével, erőszakkal akarja jogaihoz juttatni.