A fogság utáni korral kapcsolatos problémák többnyire kisebb jelentőségűek, és ehhez mértek a Júda Babilonból visszatérésére és nemzeti újjáépítésére vonatkozó régészeti felfedezések is. Az alábbiakban leírtak nagyon jelentéktelennek tűnhetnek önmagukban, de alátámasztották a Biblia látszólag anakronisztikus, kitaláltnak tűnő kijelentéseit, és ezáltal a Biblia szavahihetőségét támadó tudósok érveit döntötték meg.

Mindig nehéz volt megmagyarázni, hogyan használhatták a Dárikot mint pénzegységet Círusz korában, ahogy azt Ezsdrás 2:69 említi. Történészek szerint a "Dárik" szó nem vonatkozhat másra, mint arra az aranypénzre, melyet I. Dáriusz hozott forgalomba. Ha Ezsdrás 2:69-ben erről a Dárikról lenne szó, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy Ezsdrás könyvének írója rosszul ismerte Círusz korát, és könyvében a zsidók az idő tájt tulajdonképpen még nem létező pénzrendszert használnak. Ez a kérdés is megoldódott az utóbbi években: W. F. Albright és O. R. Sellers 1931-ben feltárta Beth-zur ókori várost Palesztínában, és megtalálta azt a pénzérmét, amit Palesztina területén a korai perzsa korban használtak. Ez pedig a görög ezüstpénz, az ún. attikai drachma. A Bibliai elbeszélés egy újabb kicsiny részlete bizonyult hitelesnek. (Az Ezsdrás 2:69-ben szereplő szó az angol Bibliában "dram", tehát a fenti felfedezés azt igazolta, hogy a "dram" szó nemcsak az ismert perzsa Dárikkal azonosítható, hanem az abban az időben a héberek lakta területeken még használatos görög drachma az a pénznem, amire a "dram" utal.)

Nagyon kevés tudós volt hajlandó Eszter könyvének történelmi értéket tulajdonítani, hitelességét elfogadni. Még a fundamentalisták közül is sokan bizonytalanok voltak abban, hogy a könyvben a valóságban is megtörtént dolgokat jegyeztek le. Azt ugyan nem tudjuk bizonyítani, hogy Eszter története történelem, de tény, hogy Súsa (a Bibliai Susán) feltárása bizonyította: Eszter könyve írójának nagyon jól kellett ismernie magát a susáni palotát, csakúgy, mint a perzsa udvar szokásait és rendjét, mivel a könyvben leírt körülmények feltűnően megegyeznek a közelmúlt régészeti kutatásainak eredményeivel. Néhány tudósra nagyon mély benyomást tett ez a tény, és elismerik, hogy csak olyan valaki írhatta le ilyen korhűen a történetet, aki közvetlenül ismerte a királyi palotát.

A történetből ráadásul az is kitűnik, hogy az I. Xerxész (Ahasvérus) uralkodásának utolsó szakaszában élő zsidókat a perzsák kedvező bánásmódban részesítették. Ezt a következtetést, melyre Eszter könyve alapján juthatunk, az a kereskedelmi levéltár is alá támasztotta, melyet évekkel ezelőtt Nippur városában talált a Pennsylvaniai Egyetem expedíciója. A nagy nippuri üzletház, a "Murashu és Fiai" bankárok, ingatlanügynökök, alkuszok és kereskedők vállalkozása volt. Terjedelmes, több ezer dokumentumból álló irattáruk maradt ránk az I. Artaxerxész és II. Dáriusz uralkodása alatt folytatott tevékenységükről. Ezek az üzleti okmányok számos zsidó nevet tartalmaznak, olyan Izraelitákét, akik kapcsolatban álltak ezzel a híres alsó-Mezopotámiai üzletházzal. A feljegyzésekből kitűnik, hogy ezek a zsidók jelentős összegeket adtak kölcsön, nagy földbirtokok urai voltak, nagy értékű árucikkekkel kereskedtek, vámszedők és a kerületek kormányzói voltak. A dokumentumokból nyilvánvalóan látszik, hogy Artaxerxész uralkodását megelőzően a zsidók meggazdagodtak és elnyerték a perzsák jóindulat t, ami arra utal, hogy ezt megelőzően történnie kellett valaminek, ami aztán ilyen kedvező viszonyokat teremtett számukra száműzetésük országában. Ezek a körülmények ugyanakkor arra is magyarázatot adnak, hogy miért talált Ezsdrás akkor olyan mérsékelt lelkesedésre a még Mezopotámiában élő zsidók körében, amikor hívta őket, hogy térjenek vissza igazi, de romokban heverő otthonukba. Ilyen módon, bár csak közvetve igazoltnak tekinthetjük Eszter történetét.

Eszter könyvének történelmi hűségét azonban legjobban egy, a Berlini Múzeumban nemrég felfedezett ékírásos tábla támasztja alá. A. Ungnad professzor a II. világháború idején, ezeken a táblákon dolgozva egy szövegre bukkant, mely szerint egy Marduka nevű férfi a Márdokeus név babiloni átirata magas állami tisztséget töltött be Susánban Xerxész uralkodása alatt. Rangja "sipir" arra utal, hogy befolyásos tanácsadó volt. Albright professzor, aki 1948-ban felhívta a figyelmemet erre a felfedezésre, akkor azt mondta, hogy korábban egyáltalán nem hitt Eszter könyvének történelmi hűségében, de ez a felfedezés meggyőzte arról, hogy a könyvben tárgyalt eseményeknek valós magja kell, hogy legyen. Ha csupán kitalált történet lenne, hogyan találhatnánk egy befolyásos állásban lévő férfit, akinek ugyanaz a neve, mint a Bibliában, nevezetesen Márdokeus, ugyanott, Susán városában, és pontosan abban az időszakban, melyben a Biblia szerint is élt!

Sem a Biblia feljegyzéséből, sem más forr sbólnem áll rendelkezésünkre bizonyíték, ami arra mutatna, hogy Xerxész idejében (i.e. 486-465) az Eszter könyvében említetten kívül más Márdokeus nevű zsidó személy is közismert lett volna. Amikor ez az ember "naggyá lett" a Perzsa Birodalomban élő "zsidók között, kedvessé az ő atyjafiainak sokasága előtt" (Eszter 10:3), neve népszerűvé vált a zsidók körében, sok szülő adta gyermekének. A "Murashu és Fiai" üzletház I. Artaxerxész idejéből (i.e. 465-424) származó feljegyzéseiben 61 zsidó személy nevével találkozunk. Különösen érdekes, hogy a 61 név 60 különböző személyre vonatkozik, és ezek közül 6 különböző zsidó viselte a Márdokeus nevet. Szemmel láthatólag valamennyien röviddel az Eszter könyvében feljegyzett események után születtek. Egy kicsit később újra csökken a név népszerűsége, ami abból látszik, hogy a 46 zsidó név között, melyeket ugyanennek a cégnek a II. Dáriusz király (i.e. 424-405) idejéből származó feljegyzései említenek, már nem találunk Márdokeust. Ezekből a kereskedelmi dokumentumokból sok más következtetést is levonhatunk, de a fenti néhány megfigyelés is elegendő annak bemutatására, milyen sok közvetett és közvetlen bizonyíték igazolja a Biblia egyik leghevesebben támadott könyvét.

A Nehémiás könyve első két fejezetében leírtak arra utalnak, hogy a zsidók a fogságban is saját naptárukat használták. Bár átvették a babiloni hónapneveket, de megtartották saját ősztől-őszig számított polgári évüket, és nem használták a tavasztól-tavaszig tartó babiloni polgári évet. Nehémiás könyve 1:1 és 2:1 verseiből tudjuk, hogy a zsidó naptár szerint a perzsa király egy adott uralkodási évében Kislev hava megelőzte Nisán hónapot. Mielőtt az ékírásos forr sok fényt derítettek a babiloni és perzsa királyok uralkodásának idejére, a tudósok Ptolemaiosz számításait vették alapul ennek megállapítására. Nehémiás 1. és 2. fejezetét, valamint Ptolemaiosz királylistáját alapul véve a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az Ezsdrás 7. fejezetében leírt események I. Artaxerxész király 7. évében, azaz i.e. 457-ben történtek.

Száz évvel ezelőtt senki sem vitatta ezt a dátumot. A helyzet azonban megváltozott, amikor ókori feljegyzésekből megtudtuk, hogyan számították a perzsák királyaik uralkodási éveit. Mivel úgy tűnt, hogy Artaxerxész első éve i.e. 464 tavaszán kezdődött és 463 tavaszán ért véget, hetedik éve pedig 458 tavaszán kezdődött és i.e. 457 tavaszán ért véget, az Ezsdrás 7. fejezetében leírt események a legtöbb tudós szerint az i.e. 458-as évben játszódtak le. Gyakorlatilag csak néhányan ragaszkodtunk az i.e. 457-hez mint I. Artaxerxész rendelete hatályba lépésének évéhez, érvelésünket főként Neh. 1:1 és 2:1 kijelentéseire alapozva, amelyek azt mutatják, hogy a zsidók az éveket másként számolták, mint a perzsák.

Az i.e. V. században használt zsidó naptár rekonstruálása nehéz feladat volt. Szerencsére nagy számban találtak arámi nyelvű papiruszokat 40 évvel ezelőtt Felső-Egyiptomban, a Nílus Elephantine nevű szigetén. Ezek a feljegyzések, melyek egy i.e. V. században élt zsidó közösségből származnak, jelentősen bővítik az akkor élt zsidók társadalmi, vallási viszonyaira vonatkozó ismereteinket. Tovább azt is bizonyítják, hogy az Ezsdrás és Eszter könyvében található hasonló dokumentumok is hitelesek. A papiruszok nagy része keltezett, sőt néhányon kettős keltezés található: a hivatalos egyiptomi és a zsidók között használatos arámi. Sok tudós dolgozott a kettős keltezések egyeztetésén, de nem tudták megoldani a felmerülő problémákat. Közülük többen is azt hiszik, hogy a zsidók ugyanúgy számították az éveket, mint a babilóniaiak, de nem tudják megmagyarázni, hogy a dátumok többsége akkor miért nem egyezik.

Dr. Lynn H. Wood azzal a feltevéssel kísérelte meg összhangba hozni a kettős dátumokat, hogy az elephantinéi zsidók Nehémiáshoz hasonlóan saját naptárrendszerüket követték, Bár ez nem volt összhangban a babilonival, amelyet a perzsák is átvettek és használtak.

Az addig rendelkezésre álló anyag azonban nem volt elég pontos annak eldöntésére, hogy a zsidók a naptári elv számítását ősztől kezdték-e az i.e. V. század folyamán. Ugyanis az Elephantinéban talált papiruszok mindegyike az évnek olyan részéből származik, hogy sem a tavasztól-tavaszig, sem az ősztől-őszig terjedő időszámítást nem zárják ki. A közelmúltban azonban további 14, ugyanarról a zsidó településről származó papiruszt találtak. Ezek most a Brooklyn Museumban vannak, és néhány hónap múlva kerülnek a nyilvánosság elé. Közülük 11-nek van kettős keltezése, és egyikük azt a rég várt bizonyítékot nyújtotta, hogy az Elephantinéban élő zsidók ősszel kezdték polgári évüket, és a perzsa királyok uralkodási éveit is saját, ősztől-őszig terjedő naptáruk alapján számították. H l s köszönet illeti meg Emil G. Kraeling professzort és Mr. John D. Cooneyt, a Brooklyn Museum munkatársait, akik megengedték, hogy ezt a felfedezést közzétegyem még a szövegek publikálsa előtt.

Ez a lelet tényleges bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy helyesen járunk el, amikor az Ezsdrás könyve 7. fejezetében leírt eseményeket az i.e. 457-es év történéseinek tekintjük. Ha Nehémiás a perzsa királyok éveit ősztől-őszig tartó évek szerint számolta, és az Egyiptomban élő zsidók is ugyanezt tették, teljesen indokolt a feltételezés, hogy Ezsdrás sem tért el ettől, hanem ugyanezt az elvet követte.

A közelmúlt más felfedezései révén közelebbről is megismerhetjük Nehémiás három nagy ellenségét, akik munkáját annyira hátráltatták: a Samáriai Szanballatot, az ammonita Tóbiást és az arab Gesemet (Neh. 2:19).

Szanballatról az egyik elephantinéi arámi nyelvű papirusz beszél, mint a perzsa tartomány, Samária kormányzójáról II. Dáriusz idejében. Ez magyarázatot ad arra is, miért volt olyan különösen veszélyes ellenfele a zsidóknak, és hogy Nehémiás miért nem hagyhatta egyszerűen figyelmen kívül az ő ellenségeskedését. A Biblia feljegyzéseiből nem derül ki, hogy ő volt Samáriának, a Júdával szomszédos perzsa tartománynak a hivatalos kormányzója. Nehémiás emlékiratainak akkori olvasói ezt jóltudták, így nem volt szükséges külön is említeni, nekünk azonban nem volt tudomásunk erről a tényről. Mióta tudjuk, hogy milyen befolyásos ember volt, számunkra is érthetőbb, hogy Nehémiásnak határozottan és diplomatikusan kellett eljárnia, hogy munkáját egy ilyen félelmetes ellenség szeme láttára bevégezhesse.

Az ammonita Tóbiás egy nagyon híres ammonita család feje volt, és palotájának romjai még ma is láthatók Észak-Jordániában. Az egyiptomi el-Fajjúm közelében talált Zénón-papiruszok, melyek a ptolemaidák korából származnak, úgy említik Tóbiás családját, mint akiknek kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik vannak Egyiptommal. Ismét csak azt láthatjuk, hogy Nehémiás másik ellenfele is több volt, mint egy szomszédos ország közönséges polgára. Befolyásos körökhöz tartozott, akik nem szívesen látták, hogy Júda újra erős nemzetté válik.

Az arábiai Gesemet is sikerült azonosítani egy i.e. V. századból, Arábiából származó midiánita felirat révén.

A bizonyítékoknak ez a gyarapodása azt eredményezte, hogy több tiszteletet tanúsítanak az Ószövetség iránt napjainkban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Aki az Isten ihletett Igéjébe vetett hittel tanulmányozza a Bibliát, örül ezeknek a fejleményeknek.