Az ószövetségi iratok autografái, tehát a szerzők által készített eredeti írások nem maradtak fenn. Sőt a legrégibbnek számító kéziratok száma is kevés volt, és ezek is mind egészen késői korból valók voltak. Egészen 1947-ig ez volt a helyzet, az úgynevezett holt-tengeri tekercsek felfedezéséig.

Négy kézirat jelentette a legfontosabb szövegforrást, amelyek teljességében vagy jelentős részben tartalmazták az ószövetségi könyveket:

> A Kairói kódex 895-ből, Moses ben Asher készítette a palesztinai Tiberiásban. Azokat az ószövetségi iratokat tartalmazza, amelyeket a héber kánon a korai és a későbbi próféták csoportjába sorol.

> A Szentpétervári kódex a prófétákról 916-ból, amely csak a későbbi próféták csoportjába sorolt iratokat tartalmazza. Babilóniai punktációs rendszerrel írt szöveg.

> Az Aleppói kódex 930-ból, Aron ben Asher által javított és punktált szöveg. Eredetileg a teljes Ószövetséget tartalmazta, ma azonban már hiányos, mert 1948-ban úgy mentették ki az égő zsinagógából. Szíriából Izráelbe csempészték ezután, jelenleg is ott őrzik, és alapul veszik a héber bibliák kiadásához.

> A Szentpétervári kódex 1008-ból, másolat a Rabbi Aron ben Moses ben Asher által 1000 körül készített kódexről. A teljes Ószövetséget tartalmazza. A babilóniai írástudók szerinti magánhangzójelekkel punktált szöveg.

E négy kézirat közül az utolsó, a teljes Ószövetséget tartalmazó kézirat a legfontosabb. Azért tudjuk e kéziratok pontos keletkezési idejét, sőt elkészítőjük, másolójuk neve is ismeretes, mert zsidó zsinagógai közösségek őrizték meg őket.


Ezeken kívül az alábbi, korábbi időből való kézirattöredékek érdemelnek említést:

> A kairói genizából (Geniza: kézirattemető hely a zsinagóga mellett.) való kézirattöredékek, melyek az i. sz. VI-IX. századból származnak. A kairói zsinagóga újjáépítésekor fedezték fel a töredékeket 1890-ben.

> Az ún. Nash-papirusz, amely a Tízparancsolatot (II. Móz. 20:1-17) és Izráel hitvallását (V. Móz. 6:4-9) tartalmazza töredékesen, az i. e. 150 és i. sz. 50 közötti időből. (A neve onnét származik, hogy W. L. Nash vásárolta meg egy egyiptomi régiségkereskedőtől, aki azt állította, hogy Fajjumban fedezték fel a leletet.)


A következő okok magyarázzák, hogy olyan kevés régi kéziratuk maradt fenn az ószövetségi iratoknak:

1. A maszoréta írástudók mintaszövegének elkészülte után feltehetőleg minden más kéziratot megsemmisítettek.

2. A rabbinikus hagyomány egyik szabálya volt, hogy ha egy kézirat a használatban elöregedett és így zsinagógai felolvasásra már nem lehetett használni, akkor szertartásosan el kellett temetni, nehogy méltatlan, szentségtelen bánásmódban részesüljön. Hasonló módon kellett megsemmisíteni a másolásnál elrontott, hibás kéziratokat is. (Erre szolgáltak a genizák.)

3. A zsidóság vég nélküli hányattatása és üldöztetése az egyik magyarázata a régi kéziratok hiányának. Jellemző, hogy az előbbiekben említett kéziratok sem Palesztinában, hanem a szétszórt zsidóság körében maradtak fenn.

A kéziratok csekély száma és fiatal kora miatt nagy kérdés volt, hogy vajon mennyire hiteles a maszoréta szöveg? Nem volt-e önkényes, illetve mennyiben lehetett önkényes a zsidó írástudók munkája? Volt ugyan egy nagyon fontos tanú a maszoréta szöveg hitelessége mellett: a Septuaginta, az Ószövetség i. e. 250 körül készült görög fordítása, amely sok régi kéziratban állt rendelkezésre. Mégis sok kételynek és feltevésnek maradt helye. Ezen a háttéren érthetjük meg a holt-tengeri kéziratok felfedezésének az igazi jelentőségét.

Mindez azt mutatja, hogy a bibliai iratokat - mint Istentől ihletettnek elismert iratokat - a legnagyobb tisztelettel kezelték. A maszoréták előtt természetesen más zsidó írástudó nemzedékek gondozták a szent szövegeket. Talmudi periódusnak is szokás nevezni az i. e. 300-500-ig terjedő időszakot, amikor a szent iratok már mind készen voltak, másolatokat készítettek róluk a zsinagógák számára és szintén gonddal őrizték, tanulmányozták őket. Még ezt megelőzően igen fontos munkát végzett a szent iratok összegyűjtésében Ezsdrás a babiloni fogság után. Már Babilóniában, majd a fogságból hazatérve, otthon Júdeában is nagy odaadással fáradozott ezen. A róla szóló bibliai feljegyzés is utal erre: Ezsdr. 7:10, 25; Neh. 8:1-3. Az egész nép megértette e munka fontosságát ebben az időben, és igényük volt az Írások megismerése, hallgatása, mert a babiloni fogság és a belőle való szabadulás nagy történelmi tapasztalata megtanította őket a prófétai kijelentések mély tiszteletére.



A könyvnyomtatás feltalálása után hamar, már 1477-ben megkezdődtek az előkészületek - a héber betűtípusok metszésével - a héber nyelvű Ószövetség kiadására. 1488-ban jelent meg először a teljes szöveg pontozott kiadása Soncinóban. A XVI. század elején számos újabb kiadás történt. Az 1526-os velencei Bamberg-kiadás azután mintaszöveggé vált. A héber Biblia 1571-es Montanus-féle kiadásában jelent meg először a mai versekre osztás, amely követte a XVI. századi protestáns fordítások kiadásánál alkalmazott fejezet- és vers-beosztást. A reformáció idején megélénkült bibliakutatás és bibliafordítás - amit az 1450-től megindult könyvnyomtatás is lehetővé tett - ösztönözte tehát, illetve tette szükségessé a vers-beosztást. Ennek volt már előzménye, hiszen a héber kéziratokban a babiloni fogság idejétől fogva megjelent egyfajta szakaszokra vagy fejezetekre osztás.

A XIX. században megnőtt az igény egy kritikai kiadás iránt, amely az összes kézirat tanúságát figyelembe véve közli a lehető legjobb, legpontosabb szöveget. Rudolf Kittel 1937-ben kiadott Biblia Hebraica-ja valósította meg végül ezt a célt. A mai napig is a Kittel-kiadású héber bibliák használatosak a leginkább. A mértékadó, jó szöveg található az 1929-36-ban Oxfordban kiadott Mózes öt könyve és a haftárák című műben is, amelyet Magyarországon először 1940-42-ben jelent meg, s a közelmúltban (1984-ben) ismét kiadták Budapesten, Dr. Hertz J.H. kommentárjaival.

A héber nyelvű Ószövetséghez ajánlható konkordancia a stuttgarti kiadású, Gerhard Lisowsky által összeállított Konkordanz zum Hebräischen Alten Testament. Az első kiadása 1951-ben jelent meg.