A kánon kifejezés görög eredetű: vesszőt, vonalzót, botot, mérővesszőt jelent. Valószínűleg közös eredetű a héber kaneh szóval, amelynek a jelentése: nád, sás, vessző, mérővessző. (Lásd: Ezék. 40:3; 42:16) Már az ókori klasszikus irodalomban is használták: norma, szabály, példa, minta értelemben. Az Újszövetség is alkalmazza: II. Kor. 10:13, 15; Gal. 6:16 stb.

A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva ezt jelenti: a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttese, gyűjteménye. Már az i. sz. II. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban ezekkel a kifejezésekkel: az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasius püspök alkalmazta a Szentírásra i. sz. 350 körül.

A kanonikus irat azt jelenti, hogy a kánonhoz tartozó bibliai iratról van szó. A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia teljességében tartalmazza az Istentől ihletett iratokat.

A kanonizáció kifejezés az egyes iratok kanonikus voltának, a kánonhoz tartozásának a fel- illetve elismerését jelenti az egyház részéről. Ha például a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel, ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.

Fontos, hogy a kanonikus és kanonizált fogalmak különbségét tisztán lássuk: egy irat nem azért kanonikus, mert az ó- vagy az újszövetségi egyház annak ismerte el. Tekintélyét önmagában hordozza. Azért kanonikus, mert Istentől ihletett kinyilatkoztatás, mert Isten Igéje, nem pusztán emberi beszéd. Egy kanonikus irat akkor kanonizált, ha az egyház felismerte, illetve elismerte kanonikusságát és a kánon gyűjteményébe sorolta.