Isten e magyarázatoktól nyüzsgő világba úgy bocsátotta alá Igéjét, hogy annak a helyes értelmezését is kinyilatkoztatta és ezt belefoglalta magába az Igébe. Isten nagyon jól tudta, hogy a megértéshez három dolog megléte szükséges:

1. hogy aki közöl valamit, azt érthetően közölje;
2. hogy aki a közléssel kapcsolatba kerül, az meg is akarja azt érteni;
3. hogy a megértés szabályszerűségei mindig szem előtt legyenek, nehogy az egyénieskedés vagy más tévedés veszélyébe kerüljön akár a legjobb szándékú olvasó vagy magyarázó is.

E három alapfeltétel közül a harmadik a bibliai hermeneutika közelebbi témája.

Az első feltétel megléte magától értetődő. Isten - ha létezik, és maga a bölcsesség, jóság, és elhatározta kinyilatkoztatását - tökéletes beszéddel kellett hogy felkeresse az embert. Olyan kinyilatkoztatással, melyet mindenki megérthet, mert egyszerű nyelven van megfogalmazva, és az elmének és a szívnek egyaránt szól.

A második feltétel az, aminek a megléte a leginkább kérdéses. Meg akarja-e az ember érteni azt, amit Isten közöl vele? Hisz-e egyáltalán az isteni közlésben és annak érthetőségében? Mert az világos: ha Isten érthetően szólt és a Szentlélek által segítséget is kínál a helyes megértéshez, akkor csak az emberi oldalon kereshetjük a hibát. Az ember gyakran nem bízik a megérthetőségben, vagy nem teljességgel bízik benne. Másrészt pedig sokszor mintegy kisajátítani szeretné a magyarázatot.

A harmadik feltétel szükségszerű. Azoknak is szükségük van a megértés alapelveinek vagy szabályszerűségeinek az ismeretére, akik valóban meg akarják érteni Isten közlését. Isten nem "elégedett meg" azzal, hogy világos, szabatos, közérthető módon adott tanítást az életről és az ember céljáról, hanem e világos tanítás értelmezésének alapelveit és módját is kinyilatkoztatta, éspedig magában a Bibliában, látva az eljövendő tévtanítások okozta veszélyeket az egyébként őszintén keresők esetében is.


Szintén Jézus tanításaiból látható a legvilágosabban - amit az egész Biblia tanít -, hogy a téves magyarázatok az embernek az Istentől való függetlenülési törekvéséből származnak. Felfedezhetjük emögött Sátán tervét és módszereit is. Amint ez a sátáni támadás intézményesített formában is helyet talált, Jézus sosem mulasztotta el néven nevezni. Nevezetes "jaj-mondásaival" mélységes feddéssel szólt az Ige kijelentéseit félreértelmező egyházi vezetők ellen (Mt. 23. fejezet; vö.: Mt. 15:6, 9; Mt. 24:42; Jn. 5:41, 44 stb.).

Az Isten szavától való eltérés vagy emberi tanítások belevegyítése abba - minden téves bibliaértelmezés gyökere. Az isteni tanításnak és az emberi hagyományoknak az összekeverése elbizakodottá teszi az egyházi vezetőket, ez pedig azután kihat a szélesebb tömegek felfogására és viselkedésére is. Ez a baj sajnos általánosan ismert volt már az ószövetségi Izráel életében is (Ésa. 40:18-25; 50:10; 53:1; Jer. 5:30-31; 23:16-18 stb.), még inkább szembetűnő volt Jézus idejében, és a pünkösdi események után nem sokkal felütötte a fejét az őskereszténység körében is (Ap. csel. 20:29-31; Jel. 2:2, 6), majd végig kísérte a közel kétezer éves egyháztörténetet.

Mentesek lehetünk azonban mindezektől a tévedésektől, ha követjük az értelmezés biblikus alapelveit, amelyeknek a lényegét a XVI. századi reformáció időszakából való II. Helvét Hitvallás kijelentéseivel összegezzük befejezésül, a Hitvallás 2. fejezetéből: