Olyan régészeti bizonyítékot még nem találtak, mely közvetlen kapcsolatban lenne a kivonulással. Az egyiptomiak semmilyen vereséget nem ismertek el szívesen, sohasem jegyeztek fel nemzeti katasztrófákat - ezért nem várhatjuk, hogy a kivonulással kapcsolatosan az egyiptomi dokumentumokat találunk. Tovább az Izraeliták sem hagytak semmiféle nyomot 40 éves vándorlásuk során Sínai pusztájában. Ezért nem számíthatunk arra, hogy a régészet megerősíti ezt a nagyon fontos időszakot.

Jerikó eleste azonban olyan esemény volt, mely nemcsak a kortárs kánaániták tudatában hagyott nyomot, hanem a város romjain is. Ezek a romok szolgáltatják a legerősebb bizonyítékokat a kivonulásról és Kánaán elfoglalásáról. John Garstang professzor kiterjedt ásatásai 1930 és 1936 között feltárták a városfalakat, melyeket természetfölötti erők pusztítottak el Józsué idejében. Garstang arra az eredményre jutott, hogy a várost Józsué korában kettős fal vette körül, és mindkét fal leomlott annak a dombnak lejtőjére, melyen Jerikó épült. Garstang ezt az eseményt földrengésnek tulajdonította, ami igazolja, hogy a várost Józsué korában nem rohammal vették be, hanem isteni beavatkozás pusztította el. Azt is megállapította, hogy a várost olyan sűrűn lakták, hogy falának tetején magánházak is álltak. Gerendákat fektettek le a két fal között, és ezekre építettek. Palesztina egyetlen más feltárt városában sem találták nyom t annak, hogy a városfal tetején házak épültek volna. Ráhábról, aki a kémeket háza ablakából eresztette le, említi a Biblia, hogy 'az ő háza a kőkerítés falán volt, és ő a kőkerítésen lakott' (Józsué 2:15). Ez a tény az ihletett szerző számára is egészen rendkívüli volt, mert sohasem látott a város falán épített házakat, és ezért olvasóinak is elmagyarázta, akik egyébként nem érthették volna, hogyan bocsáthatta alá a kémeket Ráháb egy ablakon keresztül úgy, hogy azok ugyanakkor a városfalakon kívülre jutottak.

Garstang ásatásai azt is igazolták, hogy szándékosan, tervszerű előkészületek után gyújtották fel a várost, és a pusztító tüzet még táplálták is. "A szokatlanul vastag hamuréteg és a roppant hőség nyomai azt a benyomást keltik, hogy a tüzet előkészítették és tüzelőanyaggal még jobban felszították. A hamu között elszenesedett nád és fa nyomait találtuk, és Bár tény, hogy ugyanilyen anyagot használtak a helybeliek tetőfedésre, de itt az arra a célra szükséges mennyiség tízszeresét találtuk. Bőségesen találtunk ilyen nyomokat a házakon kívül és belül is. Ugyanez a helyzet a városfalak közötti területen, ahol az elégett anyag magassága néhol a másfél métert is eléri. A fő fal belső oldalán a feltárás után évekig tisztán látszottak a tűzvész nyomai. A jelek szerint tehát Jerikót a megfelelő előkészületek után felégették. A tények azt mutatják, hogy tűzáldozatnak szánták, pontosan úgy, ahogy Józsué könyve megörökítette: 'A várost pedig megégették tűzzel, és mindazt, ami benne volt' (Józsué 6:24)."

Jerikó lakosság mindennapi tevékenységük közben érte a pusztulás. Ez világosan látszik a lerombolt házakban talált háztartási eszközök tömegéből, amelyekben elszenesedve ugyan, de minden tévedést kizáróan ottmaradtak az utolsó étkezés nyomai. A család élelmiszerkészletét képező datolyát, répát, zabot, olajbogyót, hagymát és borsot találtak a kenyéren kívül, és nagy mennyiségű kelt tésztát, amit a másnapi sütéshez készítettek elő. Mindez mutatja, milyen váratlanul érte a katasztrófa Jerikó lakosságát, és milyen hitelesen örökítette meg a város pusztulását a Biblia.

Bár Jerikó bevételének történetét tökéletesen igazolták a modern kori ásatások, a város elestének időpontja még mindig vitatott. Az ásatás vezetői az i.e. 1400 körüli időpontot jelölik meg, ami ha helyes a Bibliától függetlenül megadja a kivonulás és Kánaán elfoglalásának Bibliai dátumát. Más szakemberek nem fogadják el ezt az időpontot, hanem száz évvel későbbre teszik. A Jerikó elestének dátuma körüli bizonytalanság tisztázása céljából a Palesztina Kutatási Alapítvány és az Amerikai Kelet-kutatási Intézet újra megnyitotta Jerikó ásatásait az egyik legszakavatottabb régész, Kathleen Kenyon vezetésével. Az első ásatás, melyet 1951 telén folytattak, nem szolgáltatott olyan bizonyítékot, ami ezt a nagyon fontos problémát megoldotta volna. Az ásatás területén régebbi városok maradványai kerültek felszínre, de a Józsué korabeli város nyomait teljesen eltüntette a tűzvész és az idő. újabb ásatásokra kell várnunk, hogy a kívánt bizonyítékokat megkapjuk.

Évekig vitatkoztak a tudósok, hogy az amarnai táblákon említett habiruk, akik az i.e. XIV. században a Jordánon túlról érkezve megszállták Kánaánt, valóban a héberek-e vagy sem. A közelmúlt felfedezései megerősítik a két nép azonos volt t. A néhány évvel ezelőtt Beth-Sanban talált emlékoszlop, melyen II. Ramszesz felirata látható, említi a habirukat, akik Palesztinának ugyanabban a részében éltek, ahol a héberek az i.e. XIII. században, a bírák korában. Egy újabb tábla az amarnai irattárból a habiruk egyik vezérét említi nevének feltüntetése nélkül, II. Amenhotep Memphisben nemrég felfedezett emlékoszlopa pedig Palesztinából elhurcolt habiru foglyokról tudósít. Mind több és több tudós fogadja el a feltételezést, miszerint a habiruk a héberek voltak.

Ha ez igaz, minden eddiginél szilárdabb bizonyítékunk van arra, hogy a héberek az i.e. XIV. században özönlötték el Palesztínát, és hogy az amarnai táblák és más kortárs feljegyzések Kánaán elfoglalását mutatják be a kánaániták szemszögéből nézve. Ezt ábrázolja egy domborműtöredék a kb. i.e. 1349-1319-ig uralkodó Haremhauf király sírjából, amelyet trónra lépése előtt, még hadvezérként építtetett. A dombormű kánaánitákat ábrázol, amint alázatosan bebocsátást kérnek Egyiptomba. A képet magyarázó töredékes felirat szerint: "idegenek, más népek kerültek helyükre... pusztítván mind őket, mind városaikat". A feliratból azt is megtudjuk, hogy ezek a szerencsétlen emberek éheztek és állati módon tengődtek a pusztában, mielőtt Egyiptomba értek, hogy menedéket kérjenek. A felirat az i.e. XIV. századból származik, és minden jel szerint kánaánitákra vonatkozik, akiket Józsué és a héberek legyőztek, és városaikból, hazájukból száműztek.

A Biblia a kánaániták vallását erkölcsi elhajlásnak, bálványimádásnak nevezi. Isten századokon át kegyelmet gyakorolt irántuk, míg végül megsemmisítette őket. Amikor haragja pohara betelt, felszólította a hébereket, hogy ne kegyelmezzenek ezeknek a népeknek, mert csak megrontaná az ő erkölcsüket, ha bármilyen kapcsolatba kerülnének velük. Néhány évvel ezelőttig nagyon keveset tudtunk a kánaánita vallásról azon kívül, amit a Bibliában olvashatunk. 1929-ben az ugariti (a mai Rasz-Shamra) ásatások során az i.e. XV. századból származó mitológiai szövegek százai kerültek elő, melyeket kánaáni írástudók jegyeztek agyagtáblákra, számunkra addig ismeretlen ékírással. Ezt az írást aztán hihetetlenül gyorsan megfejtették, így ma módunk van képet alkotni a kánaánita vallásról. Ismerjük isteneiket, hitüket, szertartásaikat. Egyik vallásos szertartásuk abból állt, hogy az áldozatra szánt kecskegödölyét megfőzték az anyja tejében, ezt Isten az Izraelitáknak megtiltotta (II.Móz. 23:19).

Ezek a szövegek világos képet adnak a kánaániták elfajult erkölcseiről is. Isteneikről szóló történeteik különösen erkölcstelenek. újra és újra elmondják, hogyan erőszakolta meg Baál isten saját húgát, Anathot, aki a vérontásban, a kegyetlenkedésben lelte legfőbb örömét. Megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy általános volt a kígyóimádat, az emberáldozat, és hogy a templomokban rendezett vallásos szertartások a nemi kicsapongás, bujálkodás alkalmai voltak. Ez a néhány megjegyzés világosan mutatja, hogy vallási elképzeléseik és gyakorlatuk milyen visszataszító volt abban a korban, amikor Mózes elrendelte az izraelitáknak, hogy irtsák ki a kánaánitákat, és semmilyen kapcsolatot se tartsanak velük. Kevés felfedezés nyújtott olyan sok ismeretet az i.e. II. évezred közepének kánaáni szokásairól, mint ezek az ugariti táblák.

Más felfedezések a hóreusokkal ismertettek meg bennünket, azzal a néppel, melyről néhány éve még szinte semmit sem tudtunk. Ma már tudjuk, hogy a hóreusok az i.e. II. évezred közepén már mindenütt megtalálhatók voltak Nyugat- Ázsiában. Mára számos szöveg került elő, amelyek tudósítanak történelmükről, nyelvükről, szokásaikról, és ezzel megerősítik Mózes öt könyve róluk szóló feljegyzéseit.

Említésre méltó egy másik felfedezés is. A II. világháború kitörésekor egy feliratokkal ellátott szobrot találtak Alalakhban (Észak-Szíria), melyet csak nemrég mutattak be a nyilvánosság előtt. Ez a szobor segített a hitehagyó Bálám próféta otthonának azonosításában. A 20 felirat arról is tudósít, hogyan űzték el egy alkalommal ennek a Szíriai városnak a király t, aki aztán éveket töltött Palesztínában a habirukkal, mielőtt visszatérhetett Alalakhba. Mindezeket a héberek kánaáni letelepedésének korából származó felfedezéseket az Ószövetség kutatói nagy örömmel fogadják. Megvilágítják ezt a nagyon fontos időszakról, és idővel talán lehetővé teszik, hogy tiszta képet alkothassunk Józsué és a bírák kora eseményeiről, melyekről a Biblia csak röviden tudósít.

A legtöbb mai tudós még mindig hajlik arra, hogy a kivonulás az i.e. XIII. században történt, vagy két kivonulást feltételez: éspedig egyet az i.e. XV. században, egy másikat pedig az i.e. XIII. században. Ugyanakkor növekszik a száma azoknak a felfedezéseknek, amelyek az i.e. XV. századi kivonulást támasztják alá.