Az Ószövetség a művészetekben

Ábrahám áldozata, a hit próbája I.

Rembrandt: Ábrahám és Izsák. 1645. Rézkarc

Ábrahám a későbbiekben ismét vétkezett. Gyenge volt, mert nem várta ki az Úrtól ígért gyermekáldást. Felesége unszolására szolgálóját, Hágárt vette el, akitől fia született: Ismáel. Sok szenvedést okozott ezzel a tettével magának és családjának is. A két asszony kapcsolata ezután úgy megromlott, hogy Isten tanácsára Ábrahám elküldte magától Hágárt és Ismáelt, aki az arabok őse lett.

A 99 éves pátriárkának megjelent az Úr, és ismét megígérte, hogy Sárától – aki ekkor 90 éves volt már – fia fog születni. „Ekkor arcra borult Ábrahám és nevetett” (I.Móz. 17:17). Nem hitt Istennek, az ígéret beteljesedését képtelenségnek tartotta. Egy év múlva mégis megszületett a késői gyermek: Izsák. A család minden reménye és öröme benne összpontosult.

Hibák és erények – ezek jellemzik Ábrahám életét! Ő is, mint mindannyian, „méregből s mézből vagyunk összeszűrve” (Madách Imre), jó és rossz keveredik bennünk. De vajon mi kerekedik felül benne: Istenhez való ragaszkodása vagy hitetlensége? Mint Jóbot, úgy Ábrahámot is kikérte a Sátán! Kétségbe vonta Istenbe vetett bizalmát. Elkövetett bűnei jogán magának követelte. Isten, hogy a Vádoló állítását megcáfolja, egy nehéz próba által tette nyilvánvalóvá mindenki előtt, hogy mi lakozik valójában Ábrahám szívében. Kiforrott jelleme, Istenbe vetett feltétlen hite a nagy próba súlya alatt, mint a „tűzben megpróbált arany” (I.Pt. 1:7), felragyogott. A próba idejére már ifjúvá serdült Izsák apja szeme fénye volt. Ekkor szólította meg Ábrahámot az Úr:

- „Ábrahám!
És ő felelt:
- Ímhol vagyok.
És mondta Isten:
- Vedd a te fiadat, a te egyetlenedet, akit te szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul” (I.Móz. 22:1-2).

Ábrahám megdöbbent. Áldozza meg fiát? Hogy kérhet ilyet a szeretet Istene, az, aki megtiltotta az emberáldozat bemutatását? Akinek egyetemes törvénye: „Ne ölj!” Érthetetlennek tűnt Isten kérése. Azt viszont biztosan tudta, hogy Isten szólította meg, hiszen oly sokszor hallotta hangját. Ismerte és szerette Istent, feltétel nélkül bízott benne. Engedelmeskedett szavának: „Felkelt azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelte az ő szamarát, maga mellé vette két szolgáját és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkelt és elindult arra a helyre, melyet néki az Isten mondott” (I.Móz. 22:3). Három napig tartott az út. Életének legkeservesebb három napja volt ez. Mindent végiggondolt. Sokszor szinte kétségbeesés környékezte. Nagyon szerette fiát, öreg korának örömét, reményeinek beteljesítőjét.

Hogyan fognak megvalósulni a nagy ígéretek, hogyan lesz utóda „annyi, mint az ég csillagai”, „mint a tenger fövenye”, ha megöli fiát? És Sára?! Mit fog szólni, ha megtudja? Talán belehal a fájdalomba! Gyötrő vergődése végén Isten szeretetére bízta magát és fia életét. Úgy gondolkodott, hogy ha meg is hal Izsák, „Isten a halálból is képes feltámasztani” (Zsid. 11:19).

„Harmadnapon felemelte szemeit Ábrahám, és látta a helyet messziről. És mondta Ábrahám az ő szolgáinak:
- Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.
Vette azért Ábrahám az égőáldozathoz való fákat, és feltette az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vette a tüzet és a kést” (I.Móz. 22:4-6). Ábrahám nem hazudott a szolgáknak, amikor azt mondta: „visszatérünk hozzátok”. Jelenlegi parancsa és a régebbi ígéretei közötti ellentmondást csak ezzel a hittel tudta áthidalni. És mentek ketten együtt a hegyre fel...