A Biblia a magyar képzőművészetben
„Jeruzsálem, Jeruzsálem...”Jézus mennybemenetele után egy emberöltővel Jeruzsálemet – ahogy azt Jézus megjövendölte (Mt 24. fej.) – a rómaiak három ízben is körbefogták, majd a négyéves, meg-megszakadó háború végén 70-ben lerombolták, s a templomot Titus csapatai – ahogyan azt Dániel próféta megjövendölte (Dn 9:24–27) – felgyújtották. 132–135 között, a Bar Kochba-felkelés leverése után a templomhegyet felszántották, mint egykor Karthágót. Erről Mikeás próféta adott jövendölést (Mik 3:12). Az Ószövetség választott népéhez pedig Jézus e szavakat intézte: „Sohasem olvastátok-e az írásokban: Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje. Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki e kőre esik, szétzúzatik, akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt.” (Mt 21:42–44)
A régi, test szerinti kiválasztás helyébe az új, hit általi választás lépett. Aki elfogadja Isten beszédét és a belőle következő hitet – akár zsidó, akár nem –, Isten egyháza részévé válhat újjászületés és az azt megpecsételő felnőttkeresztség által. A régi választott nép azonban mint nép nem küldetéses nép többé Isten kezében. Csontváry 1902–1903-as nagy olajfestményénél, A panaszfal bejárata Jeruzsálemben címűnél járunk, amely közvetlenül a Fohászkodó Üdvözítő után született. Hallgassuk róla monográfusát: „»Nyugtalan Jeruzsálem panaszfala...« – nem etnográfiai furcsaságú képet festett, nemcsak a turistának látványos és ideget borzongató vallási szertartást, hanem »világképet«, az emberiség történelmének nagy, keserű szimbólumát. »Nagyon kevés azoknak a száma, akik beletekintenének a nagy múltban, az ember művelődéstörténelmébe, az isteni természet rendjébe« – írta máshelyütt. Gyötrelmes kép. Vádol és panaszkodik, vitázik és együtt sír a sírókkal. Zsidók panaszfala, a kollektív gyónóhely, ahol az évezredes kövekbe kiálthatja mindenki baját, nyomorát, az ősi sirámokat. A falnál zarándokok csoportja ájtatoskodik, bal szélen a Fohászkodó Üdvözítő és a »Passió«-kép vizionárius öreg zsidófejeinek kórusa, lidérces, lázas szemű, fehér szakállú vének, a faltól a biblikus gyász kifejezésével tántorgó, vért síró öreg: »a kezét fejére tette és jajgatva menve ment« – tépett ruhájú szegények és nagy tudású rabbik siráma –, jobbra pedig a fal előtt a nép, Dosztojevszkij »megalázottak és megszomorítottak«-jai, Brueghel koldusainak és vakjainak késői utódai, mesék garasait számláló banyája, halálba révedő öreg, vért könnyező panaszkodók, cicomás dámák, »cifra egyedek«, lázas szemű rabbinövendék, álomittas vitatkozó, csúnyaságukban is varázsos bájú gyermekek, kaftánosok és úri cifrálkodók, csonka-bonkák és daliák, adományozók és üzletet kötők, bambán bámulók és bölcsességet sugárzók, életet kezdők és élettől búcsúzók, épek és nyomorultak, szépek és ragyavertek, koldusrongyokba és ragyogó kelmékbe öltözöttek, szüzek és vénasszonyok. Magukba mélyedő, megkövült lelkek és az egyetemes sirámot gajdolók. Ősi fájdalom, a kiválasztott népé, mely arra választatott, hogy a legtöbbet szenvedje. (...) Csontváry nem tudatos együttérzéssel festette a képet. Noha írásaiban elég sokat foglalkozik a zsidósággal, inkább történetük, az Egyiptomból való kivonulás érdekelte, és saját tájélménye, tapasztalata alapján pörlekedett az ótestamentumi legendák igazával. Írásaiban általában kettéválasztotta a zsidóságot. Az Ábrahám-ivadékokra, akik közé tartozik a Nablusban élő samarit szekta. »Ezek talpig becsületes gondolkozású emberek, akikkel személyesen érintkeztem s a húsvéti szertartásinál jelen valék.« Emellett vannak azonban – írja zavarodott hangú följegyzéseiben – a kazar nép utódai, akik politikai célból fölvették Mózes vallását, ők élnek az európai országokban, és részesei a kultúrember tévedéseinek, összefonódtak a modern társadalom dekadenciájával. A nemes együttérzés és a szigorú bírálat a zsidósággal szemben tehát együtt élt benne – mint ahogyan ugyanilyen kettős aspektusból szemlélte a többi népet, beleértve a saját maga hivatása révén kiválasztottnak titulált magyarságot is. A zsidósághoz való viszonyából tehát nem érthetjük meg a Panaszfalat. A hatvanhét életnagyságú fej között megtalálhatjuk akár a talpig becsületes gondolkodású nablusiak, akár a satyrivadékok típusait is. Csontváry mondanivalója ismét egyetemesebb, szimbolikusabb, akár tudatában volt ennek, akár nem. Ahogy egyházi témájú képén is másról volt szó, mint a bibliai jelenet puszta illusztrálása, a témát Csontváry a festményén is az általános emberi időtlen szférájába emelte. Erre utalnak a különféle korok öltözetét viselő figurák: a flamand képek realizmusát idéző, gótikus fejkendős adományozó, a francia XVIII. századi szépség, a századforduló divatjába öltözött leány, mellette az ősi biblikus öltözetű fájdalmas asszony, a quattrocento képek alakjai és bennszülött héber és arab figurák. Vagy mit keresne ott a jeruzsálemi panaszfalnál a hetyke bajszú, bosnyák mentés, piros fezes férfi vagy a zöld kucsmás, nagy bajszos öreg – ha e tömeg nem az emberiség szimbóluma lenne. »...ha az ember a hatezer éves cédrusoknál van, hát Mózes ideje nagyon fiatalnak, Salamonnak, Dávidnak csak az imént lezajlottnak tűnik elő, mert azóta semmi sem változott« – írja egy helyütt, hát ennek az időtlen időnek a perspektívájából miért lenne anakronisztikus az időtlen idők felgyülemlett jaját elsíró panaszfali imát ábrázoló képen az ősmagyarok vagy Csontváry szerint a hunoknak két képviselője – hiszen szerinte néhány ezredéve innen indult Attila világhódító útjára, s itt éltek valamerre őseink is. Hogy pontosan hol? »Hogy hol jártak, hol nem jártak, kérdezzétek a vándormadarat.«
Nem egyszerű látványélmény megfestése tehát a kép. Persze megalkotásánál a konkrét élmény is közrejátszott. Apró jelekkel is konkretizálta a helyszínt, a panaszfal kövein a valóságnak megfelelően feliratokat olvashatunk, héber neveket és votiv feliratot. A panaszfal környéke, hangulata, a bennszülöttek öltözete, fiziognómiája is rokon a képen láthatóval, és e remek karakterek is a megfigyelés szülöttei. Az élmény tehát konkretizálta, motiválta a víziót, de a jelenet szimbolikussá, általános érvényűvé magasztosult. E szimbolikus jelleget erősíti a panaszfal elé rajzolódó, görcsösen kígyózó, szeszélyes faág – jajongó, ideges levélkéivel. Mintha a növény is részt venne a sírásban, ágai, hajtásai a jajongók tört, szívtépő ritmusa szerint csavarodnak. Az ágon három madár – árnyékba bújt két szürke és a zöldellő ágvégen ülő kis vörös begyű. Az árnyékban levők talán verebek, a másik inkább énekesmadár. Félreérthetetlenül szimbolikus jelentésük van. Mit mond velük? A három madár a népmesék világában a baj szimbóluma; a madár a mitológiákban, a pszichológiai szimbólumtanokban általában a léleké. Csontváry írásaiban sűrűn szerepelnek az énekesmadarak mint a világ, a természet szépségét dicsérő dalnokok, a minden élőlény »fajtulajdonságának« nagyszerű reprezentánsai, a veréb pedig az énekelni hiába akaró földhözragadtság szimbólumaként. E fa és a három madár valamiféleként a zsidóság Csontváry szerinti sorsát jelképezné? Mert ő úgy vélte, a nablusi szekta szabályait ismerve, hogy az ősi faj fogadalomból nem szaporodik, s a jeruzsálemi hallatlan szegénység, »Jeruzsálem pusztulása és energia nélküli kimúlása« is bizonyítja az ősi erő hanyatlását, a zsidók európai asszimilációjára célozva pedig azt írja: »Az öreg fa ágába be lehet ojtani egy más fajta ágat s ez kitűnő gyümölcsöt is hozhat létre, de ezzel a fa törzsét meg nem ifjítottuk.« Lehet tehát, hogy ilyen szimbolikus célzat is rejlik a képen. Csontváry szimbólumait azonban nem lehet mindig teljesen feloldani és racionális mondandóra visszavezetni. A kép szimbolikus jellege is arra utal, hogy a A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben több az etnográfiai zsánerképnél, Csontváry nem is csak a zsidóság sorsát, hanem a »nagy múltat«, az emberiség jelképszerű figuráit festette meg. A figurák lelki rajza is több a találó karakterisztikus jellemzésnél. Az előtér jellegzetes kartartású zöld köpenyes öregje, a nagy barna szakállú, kék ruhás férfi, a kórus zsidófejei vagy a többi, torzságában, elrajzoltságában is ragyogó arc döbbenetes mélységeket tár fel, a lelki elesettség, a mindennel leszámolt bölcsesség vagy az érintetlen tisztaság megrendítő típusai. Sorsportrék és nem csupán egy palesztinai vallási rítus zsáneralakjai, ezért is válhattak az emberi elesettség, nyomor, révület és megrendültség időn túli reprezentánsaivá. Oly fájdalmat, mint a kezét fejére tevő öreg rabbi vagy a falnál síró, csontvázvékony, szakadt ruhájú, piros topánú imádkozó alak háttartása, vagy a nagy szakállú, halálba rokkanó öreg zsidók fáradt arca sugall – csak a művészettörténelem nagy talentumai tudtak vászonra varázsolni. És nemcsak az arcok, hanem a kezek jellemzése is döbbenetes. Gőgös és fáradt, beszédes és néma kezek. A kolduló öregasszony piszkosbarna kezének és a kék ruhás fiatalasszony lepkekönnyű ujjainak a találkozása tragikus mélységeket éreztet. Minden kéz önálló jelentés. Vagy amilyen szörnyű nyomort, az egész keleti mizériát érezteti a csonttá soványodott, horpadt horpaszú kóbor kutya rajza! – Brueghel Prado-beli Halál diadalán látható csontváz kutya édestestvére. A megrázó, ihletett emberábrázolásban, az emberiség tragikus élményei képpé transzponálásában, a lelki elesettség apokaliptikus jelenítésében rejlik a kép megrendítő mélysége.” (Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar, Corvina, Bp., 1970, 2. kiadás, 106–107. o.)
|
