A Biblia a magyar képzőművészetben
Az emmauszi tanítványok
Az emmauszi tanítványok rövid története az egyik legtanulságosabb és ma is időszerű történet. Nagy festők többszörösen is foglalkoztak vele (például Rembrandt rajzban, rézkarcban, három-négy olajfestményben). A golgotai halál miatt letaglózott tanítványok szomorúságát Jézus nem sietett eloszlatni – mert szerette volna, ha gondolkoznának, többet foglalkoznának a róla szóló jövendölésekkel. Isten igaz szavával inkább, mint a hamissá váló emberi fájdalmakkal – s elismernék, hogy mindezeknek így kellett bekövetkezniük. A feddés után Jézus hatalmas tanításban is részesítette őket. „És ő mondta nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdte Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázta nékik minden írásokban, amik őfelőle megírattak.” (Lk 24:25–27)
Miután Emmausz városába értek és a házukba siettek (ez a második téma lett idővel felkapottabb az első, az úton való beszélgetés megörökítése helyett), ismerték föl a tanítványok a vacsora alkalmával, amikor megtörte a kenyeret és hálát mondott érte, hogy az elmúlt órákat Jézussal töltötték. Marasztalták: „Maradj velünk, mert immár beesteledett...” (Lk 24:29)
A mai ember is szeretné valakivel békességben tölteni az életidejét. Az a Valaki azt mondja, Ő olyan békességet tud adni, amit a világ nem képes. Ezért hív: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:28–30)
Hogy e jelenet feldolgozói is jobbára XX. századi mesterek, csak megerősíti a mai űzött ember Szabó Lőrinc által kifejezett óhaját:
Az Árny keze
„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.
